Jelen rövid elemzésnek nem célja és nem vállalása a vietnami háborúval kapcsolatban semmiféle értékítélet megfogalmazása - célom annak bemutatása, hogy a Háború hogyan is hat az Emberre és ez egyes csoportokra.
Főszereplőnk Chris Taylor (Charlie Sheen) a jó családból való, gazdag playboy, akibe szorult annyi (civil)kurázsi, hogy a saját aspektusából honvédő háborúként interpretált vietnami hadszíntérre önként jelentkezzék és ott harcoljon is - a történet az ő szolgálati idejét mutatja be.
Sheent soha sem kedveltem, de ebben a filmben megszerettem: kiválóan adja vissza a vásznon a tejfölös szájú, hátulgombolós naiv gazdag csemetét, aki az Élet legapróbb dolgaira is gyermeki ártatlansággal tekint - nemhogy a vietnami dzsungel párás sötétjében rá leselkedő veszélyekre. Morális indítéka becsülendő, ám elég színpadias és erőltetett a rendező részéről, egyszerűen nem életszerű: Taylor azért vonul be, mert úgy érzi, igazságtalan, ha a gazdagok jólétéért a szegények fizetnek Vietnamban életükkel és vérükkel - szép gondolat ez, de teljesen elképzelhetetlen lépés az ő társadalmi és anyagi hátterének függvényében.
A vicc az, hogy talán ez az egyetlen gyenge pontja ennek a a kiváló mozinak - ezen felül tökéletes alkotás.
Kiválóan mutatja be, ahogy Taylor beleszokik a dzsungelharcos katonák mindennapjaiba, ahogy megtanulja a túléléshez szükséges életfelfogást és attitűdöt. Taylor belső monológjai jól lekövethetővé teszik a lelkében végbemenő változásokat ezen a téren. Lelki fejlődésben (?) a legérdekesebb momentum a két másik kulcsfigura szerepe: a Willem Dafoe által megformált Elias és a Tom Berenger által alakított Barnes próbálja a befolyása alá vonni a fiatal újoncot.
Elias és Barnes két pólus, két véglet, engem Thomas Mann Varázshegybéli két nevelőjére emlékeztet, akik Hans Castorp elméje feletti uralomért küzdenek: Settembrini és Herr Naphta éppúgy ki akarják sajátítani Castorpot, ahogyan Elias és Barnes Taylort.
Elias egy becsületes, jó ember, jó hazafi, és jó katona: betartja és betartatja amennyire csak tudja a szolgálati szabályzatot, a genfi háborús egyezményeket, és a háború egyéb, íratlan törvényeit, és igyekszik Ember maradni az Embertelenségben.
Barnes ezzel szembe egy pragmatista, cinikus, erkölcstelen és velejéig romlott harcos, és nem katona: célja az ellenség totális megsemmisítése, bármi áron; nem tisztel semmilyen emberi, vagy természeti törvényt.
Taylor Elias-szal szimpatizál, aki igyekszik a jó ösvényen tartani őt, de ez nem könnyű a dzsungelben, Vietnamban, ami az Amerikai Egyesült Államoktól, az Alkotmánytól, és minden értéktől, melyre e nemzet oly büszke, ennyire távol esik.
Mert a dzsungel félhomályos, párás forróságában, ahol a nap pászmái csak olykor-olykor törnek át a gőzölgő vízpárán a Túlélés tűnik az egyetlen mértékadó momentumnak, mely egy olyan Mérleg, mellyel itt minden mérhető: egy emberi élet, vagy akárhány emberi élet is a serpenyőjébe kerülhet - és mindig a Túlélés felé fog billenni a mérleg nyelve; mert a Morál látszólag nem keletkeztet semmiféle kötelmet az emberi viselkedés cselekvések irányába - legalábbis színleg. Taylor épp emiatt vívódik végig a filmben: lehetek-e tiszta mindvégig? vagy mindenképp bemocskolódom? lehetek csak kicsit mocskos? - A legnagyobb erkölcsi problematikák ezek, melyeket mi is az életünk bármely szegmensére ki tudunk vetíteni - és Döntés kérdése, mire is jutunk velük.
Taylor tehát próbál megmaradni a Jó Ösvényen és ez általában sikerül is neki. ---> RÖVID SPOILER: jól példázza ezt, amikor társainak nem hagyja, hogy bestiálisan, vagy öten egymásután megerőszakoljanak egy fiatal vietnami lányt, a védelmébe veszi, a társait meg elzavarja) ---> SPOILER VÉGE <--- Taylor jól dönt általában, de részese a gépezetnek, szem a láncban, és ez okozza a legtöbb lelkiismereti konfliktust benne, Eliasban és a hasonszőrűekben.
Barnes megtestesíti a harcos archetípust: kegyetlen, bestiális, és irgalmatlan: sokan szimpatizálnak vele a szakaszon belül, és a csoport polarizációja lesz táptalaja a legtöbb konfliktusnak: Barnes és emberei pragmatikusan, Elias és emberei erkölcsösen állnak hozzá a feladatokhoz: de mindannyian parancsot teljesítenek, és az gyakran mindent felülír.
Konkrét eseménysort nem szeretnék leleplezni, mert a film nagyon izgalmas: a zenei aláfestések kitűnőek és érzékletesek, jól involválják a nézőt a cselekménybe, a fényképezés is erős: szinte érezzük a kicsapódó párát a bőrünkön, minket is elvakít a villanó gránát, mi is látjuk, milyen mély is egy bombatölcsér, mi is érezzük, milyen az, amikor a tűzvonalban elesik egy társunk, mi pedig a karjainkban tartva hazudjuk a szemébe: minden rendben lesz, itt lesz a helikopter és mész haza! miközben már több liter vére folyt ki a saját kezeink között, mi is átérezzük a vietek rettegését és gyűlöletét, az amerikaiak számtalan érzelmi viszonyulását a háborúhoz: a félelmüket, a haragjukat, a honvédő hevületet, az elégedetlenséget, a honvágyat - ez a film a Háború (bárhol és bármikor folyó) Hadviselés minden következményét kiválóan tárja elénk. Megmutatja személyiség jóvátehetetlen csorbulását és torzulását, az Emberségesség kihunyását emberinek látszó tekintetekben, az Önfeledt Gyilkolás mámorító, megrészegítő érzéki kéjességét: ÍME AZ EMBER, AZ EMBER, AZ EMBERTELENSÉGBEN.
A szereposztás a parádés, mindenki a helyén van, mindenki tökéletesen képes kooperálni a vásznon, a színászi játék fenomenális, egyszerűen semmi kivetnivalót nem találni benne.
Mindenképpen nézzétek meg.
Értékelésem: 10/9,2.
