Az Aranyélet iránti – mértékét tekintve saját magamat is meglepő – rajongásomat misem fémjelzi jobban, mint hogy nemrég a Széll Kálmán térre megérkezvén az M2-es metróval, a bemondott „Széll Kálmán tér” helyett azonnal a „Csér Kálmán tér” ugrott be, mint kézenfekvő gondolattársítás.

Azt hiszem elég jól sikerült engem bevonni a széria világába, és élvén a gyanúperrel, hogy ezzel nem vagyok egyedül, a következő kiszemelt kritikai alanyként a mind ezidáig két évados magyar sikersorozatot választottam.

Eredetileg egy íráson belül szerettem volna tárgyalni az egész történetet, de végül arra az álláspontra helyezkedtem, hogy terjedelmi megfontolások okán érdemes külön választani a két évadot.

A kérdés, ami jelen kritika megírására sarkallt a következő volt: mi az Aranyélet sikerének kulcsa? Mátyássy Áron és Dyga Zsombor hogyan és miként tudtak olyan szériát alkotni, amely sorozat 2. évadának első részére többen voltak hazánkban kíváncsiak, mint a világszerte elképesztő népszerűségnek örvendő aktuális Trónok harca részre? Ha a sikernek van kulcsa, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy van, akkor az a Mátyássy és Dyga zseniális rendezőpáros kezében van; olyasmit alkottak a magyar televíziós sorozatok kissé megfeneklett világában, ami itthon párját ritkítóan friss, felüdülést szerzően eredeti, és egyértelműen világszínvonalú.

Archetipikus építkezés

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, mi a titka a széria népszerűségének, akkor az az lenne, hogy a rendezők a lehető legklasszikusabb – és ennek okán a sikert kódolva megában hordozó – karakterépítési módszerhez folyamodtak: olyan kisszámú archetípust választottak, melyek közül valamelyikkel, vagy legalábbis azok néhány jellegadó személyiségjegyével szinte mindenki tud azonosulni; vagy ha nem is ő maga, de a szűkebb-tágabb környezetében biztosan talál valakit, akire az adott szereplő analóg módon emlékezteti.

Ez az, amitől „annyira magyarnak”, szinte tapinthatóan valóságosnak, már-már fájdalmasan, szívbemarkolóan hiperrealistának érezzük ezt az alkotást. A fő szerepeket tekintve lényegében véve négy „ősképpel” dolgozik a sorozat: Miklósi Attila (Atti), Miklósi Janka (Janka), Hollós Endre (Endre bá) valamint Miklósi Márk (olykor, sötét ikertestvérévé átalakulva Marky-G) és Miklósi Mira (őket együvé sorolom, mivel az archetipikus karakterábrázolás aspektusából szemlélve nagyjából ugyanazt a szerepet töltik be) azok az archetípusok, akik a legerőteljesebben hordozzák a széria mondanivalójának kvintesszenciáját; és ők képezik le a kis/nagy magyar valóság egy nem elhanyagolható részét is. Érdemes őket néhány gondolat erejéig górcső alá vennünk.

Atti és Janka

 A széria főszereplői, ők állnak az események centrumában, az ő „arany életük” elbeszélése a sorozat tárgya.

Atti a látástól vakulásig küszködő, családja életszínvonalát szinte bármi áron fenntartani akaró családfő archetípusa. Erősen megfáradt és megkopott a hajszolt életvitel következményeként, ugyanakkor nemes lelkű, nagyszívű ember, az erkölcstelenség talaján állva is a legerkölcsösebb ember a sorozatban.

Thuróczy Szabolcs játéka mértékletes és visszafogott; személyében Atti reprezentálja azt – a kis hazánkban közismert – pater familiast, aki éjt nappallá téve (bár ő maga leginkább meglehetősen görbe utakon járva ) vívja harcát a megélhetésért; és bár Miklósiék korántsem egy átlag magyar család életszínvonalán élnek, de mivel számukra már a rózsadombi luxus életvitel a napi realitás, ezért érthető, ha Atti ennek fenntartását éppoly küzdelemként éli meg, mintha a napi betevőért gályázna nap mint nap. Atti ugyanakkor meglehetősen befolyásolható, akarat-gyenge személyiség; annak autonómiáját egyrészt felőrli Janka telhetetlensége, másrészt Hollós nagy jövedelemmel kecsegtető, ám annál kétesebb megbízatásai. A következőkben ezt még bővebben kifejtem, de tény, hogy Atti kettejük közt sodródik az eseményekkel, saját jogán gyakran cselekvőképtelennek tűnve.

Miklósi „Havi Nettó Hétszázezer A Beugró Nálam” Janka szerintem a magyar televíziós sorozatok történetében az egyik legkomplexebb, és leggyűlöletesebb karakter. Janka motivációja roppant egyszerű, és az archetípus, akit megtestesít, általános jelenség. Szegény családból származik, apja, a nővérével együtt szexuálisan zaklatta gyermekkorában, tinédzser kora óta kénytelen volt gondoskodni magáról, nehéz sorsa volt, ehhez kétség sem fér - éppen úgy, mint ahhoz, hogy Miklósi „Csak a Mercedes-Benz B-Osztály Az Autó” Janka nem hajlandó többé így élni, és bármit, a szó legszorosabb értelmében bármit hajlandó megtenni azért, hogy egy általa idealizált nívón élhessen.

Természetének kielégíthetetlen anyagi természetű mohósága, párosulva Atti impotens tehetetlenségével a kiindulópontja a Miklósi család minden problémájának; melyek gyújtópontjában azonban, a nagy manipulátor, Janka áll. Janka ugyanakkor a maga módján szereti Attit, csak már kiégett az a tűz, ami – a hogyan azt a 2. évadban, a múltba tekintések során látni fogjuk – régebben hevítették őket. Márkot és Mirát szintén sajátos módon, ámde korántsem feltétel nélkül szereti: amikor anyagi gondjaik olyannyira eszkalálódnak, az első adandó alkalommal a valóban milliomos Csér Kálmán nyakába varrja magát: hátrahagyva elsősorban a gyerekeit, és másodsorban Attit. Az ilyen pillanatok mutatják meg Janka totális, elsöprő erejű gátlástalanságát, amit az a néma rettegés táplál, hogy egyszer talán deklasszálódni fog: ennek pedig még az elméleti lehetőségét sem képes egy pillanatra sem mérlegelni; önnön jólétének elsődlegessége mellett minden más érdeknek (legyenek bár azok saját gyermekeinek érdekei is) engedni kell. Nagyon bátor, tabudöntő módja ez egy sajátosan „karrierista” nőtípus bemutatásnak, akinek „karrierje” kimerül a jó anyagi helyzetben lévő férfiak módszeres és alapos elfogyasztásában.

Ónodi Eszter karakterformálása zsigerből jövően zseniális: semmi mesterkéltség, semmi mímelés; kényszeredettségnek, „megcsináltságnak” a nyomát sem fedezzük fel benne, az összes karakter közül véleményem szerint ő játszik a legkiemelkedőbben. Nemhogy elhiteti velünk, hogy Janka ilyen és ilyen: inkább már-már azt érezzük, hogy ő maga, Ónodi Eszter a személyében ilyen: ez csak olyan alakításnál lehetséges, amikor a színész testét-lelkét (a legszorosabb értelemben véve!) átadja a szerepnek, és a legőszintébben, mintegy vallomásként tárja fel lelkének legsötétebb bugyrait – mert ilyen hitelességgel másképp nem képzelhető el színjátszás, csakis úgy, ha (érintőlegesen, vagy közvetve) de lehetőleg saját élményeket újraélve, a saját poklokat újrajárva szűri át önnön lényén a színész a szerepét.

Márk és Mira

Ők a reprezentánsai a mai középiskolás (a 2. évadban egyetemista) korosztály tagjainak, a skála két szélső pontján elhelyezkedve.

Márk (alias Marky-G) tipikus tengő-lengő suhanc, akiről lerí, hogy otthon nem sok törődést kapott, ám annál többre lett volna szüksége. Nem rosszindulatú, vagy gonosz, erről szó sincs: egyszerűen csak fiatal, aki a lázadás mámoros ízéért lázad; akit felidegel szüleinek minden kérdése; aki a percnyi népszerűségért, és egyik osztálytársa, Vivien meghódításáért dr. Gődény György pehelysúlyú gyógyszerész Hummer-ének motorháztetejéről osztva a világot klipet forgat, hogy a Youtube-on szerzett népszerűségét lándzsájára tűzve rohamozza meg a vágyott hölgy ellenállásának védőbástyáit. A probléma Márkkal ott kezdődik, amikor realitássá válik számára is családjuk pénzügyi válsága, és keresztapjához, Endre bához fordul munkáért, hogy finanszírozni tudja kiadásait. A szülők elfoglaltsága és érdektelensége fiuk iránt, Márk bizonyítási kényszere apja és Endre bá irányába egy olyan lejtőn indítják el őt, ahonnan már nem lesz visszaút, és amely csak rossz, és még sokkal rosszabb döntési lehetőségekkel kecsegtet.

Olasz Renátó – Anger Zsolt mellett – a személyes kedvencem a sorozatban: remekül adja a kissé csetlő-botló, útkereső, nagypofájú, ám valahogy (ha már szülők nélkül kell megtennie) felnőni akaró, alapjában véve jószívű fiatalembert aki esetlenségével, sajátos humorával, a káromkodás során számomra újszerű nyelvi leleményeivel („összebasztatok”) a Breaking Bad Jesse karakterét idézi; meglehetősen hasonló módon épül  fel a két karakter, ha Márkból nem is lesz lecsúszott junky.

Mira Márk ellenpontozásaként van jelen: a budai két tannyelvű gimnázium reményteljes „első pad első” éltanulója, az iskolai közösségi élet meghatározó szereplője. Ahogyan Márk „mindkét apjának” (Atti és Endre bá) szeretne megfelelni, illetve azok elismerését kivívni, úgy Mira Janka figyelmére, törődésére tartana igazán igényt. Kettejük alapélménye szüleiket illetően azonos: traumatizálja őket az otthoni szürke közöny, a hanyag nemtörődömség, a cselekvő szeretet hiánya – és mindez egyben komolyan determinálja is jövőbeli döntéseiket.

Mira az évad első felében szinte mint megszeppent hátulgombolós kislány van jelen, mintegy csak szemléli az eseményeket – és az újabb párhuzam Márkkal: ő maga is akkor kezd rossz döntéseket hozni, amikor elhatározza, hogy kiveszi a részét a „családfenntartásból”, hogy legalább saját költségeit fedezni tudja; ezen a téren, akárcsak bátyja, vékony jégre téved, bár ő Márkkal ellentétben naivan és jóhiszeműen néz munkalehetőség után, míg Márk nyilvánvalóan sejti, hogy Endre bánál munka után kopogtatni valószínűleg nem egy életbiztosítás.

A négy főszereplő közül Döbrösi Laura alakít a leggyengébben: kislányos affektálása erőltetett, játéka mint egy első éves színjátszószakkörös gimnazistáé: nincs átütő ereje a karakterformálásának (holott egy ilyen karakter is szinte végtelen lehetőségekkel kecsegtet); és ezen nem segít az sem, hogy Mátyássy és Dyga gyakran vele mondat ki komoly tanulságokat. Számomra komolyan vehetetlen, és a legnagyobb gond, az, hogy nem fejlődik színészi játéka a két évad során; nem szeretnék erős kifejezéseket használni, de a sorozat rendkívül magas nívót nyújt a színész alakítások terén: egy bizony szint fölött pedig nem érdemes egy bizonyos szint alá süllyedni.

Endre bá

Endre bá az első komolyan vehető magyar badass kis hazánk televíziós sorozatgyártásának történetében. Az első számú favoritom a szériában, és lemerném fogadni, hogy a nézők (főleg a női nem képviselőinek) kb. 70-80%-a tűkön ülve várja, hogy mikor bukkan fel újra, mert szinte csak rá kíváncsi. Anger Zsolt alakítása hulla laza, autentikusan adja a messziről érkezett és végül befutott nehézfiút, aki – Janka megszerzését leszámítva – mindent elért az életben, amit csak akart. Nyegle tökössége a „Fékezhetetlen” („Lawless”) című film Tom Hardy által megformált Forrest Bondurant-ra emlékeztet – bár Endre bá azért vicces, méghozzá nagyon is.

Karaktere rendkívül komplex: gyakorlatilag a Miklósi család „tagja”: Márkó keresztapja, ezenfelül Atti gyermekkori jó barátja (legjobb barátja) és Janka szívének, illetve annak egy részének (Atti melletti) birtoklója. Ambivalens érzések kötik őt Miklósiékhoz: a gyerekeket sajátjaiként szereti, Attihoz szoros baráti szálak, és napi munkakapcsolat fűzi; igaz Atti kissé útban is van neki: Jankától ugyanis mindig többet akar és akart, mint barátságot. Ugyanakkor a barátság szentsége, a család egysége olyan vezérlő elvek, melyeket az egyébként meglehetősen laza erkölcsű Endre bá sosem venne semmibe: Janka közeledéséig nem viszi kenyértörésre a dolgot, nem próbálja meg elcsábítani őt Attitól. Persze Endre bá mindezek mellett valódi gengszter, csempész, nagystílű gazember és gyilkos is: mégis, Miklósiékhoz irányában megnyilvánuló önfeláldozó hozzá állása rendkívül rokonszenvessé teszi a szemünkben.

Endre bának ugyanakkor más funkciója is van: ha nem is abszolút értelemben véve (ez inkább Gál Ferire illene) de az első évadban mindenképpen ő maga az Absztrahált Dominancia: hatóképes és potens minden körülmények között, nincs számára megoldhatatlan helyzet, mint egy pók, úgy ül kastély-rezidenciája közepén, és kapcsolati tőkéjét kihasználva olyan háló-szálakat képes megmozgatni, melyek segítségével szinte minden slamasztikából képes kikeveredni. Minden helyzetbe ő dominál, ahol színre lép, a többiek a jelenlétében csupán a statisztéria tagjaiként hatnak: épp ez teszi Janka számára annyira vonzóvá – természetesen nem elhanyagolhatóan vastag pénztárcája mellett.

A történet

Első epizód: „Még pár éved van, aztán nem lesz több móka”

/”Az egyik másik világ volt. Abban úgy kellett élni, most meg így lehet.” (M. Janka)/

Elmés megoldást választottak a készítők az epizódcímeket illetően: Marky-G későbbiekben megszülető rap költeményének egyes sorait viselik címként az évad részei.

Az első rész rögtön erős felütéssel kezd: nincs teketóriázás, azonnal a néző arcába tolja Miklósiék aranyéletének kőkemény napi valóságát. Gyönyörű rózsadombi luxusházukat látjuk, a dróntechnológia kiaknázásával igen látványosan bemutatva – ezt a fogás gyakran alkalmazzák a készítők, ez a fizikai felemelkedés képes más, tágabb perspektívában bemutatni sok mindent, amit csak képekkel szeretnének elmesélni a rendezők. Janka éppen kocogásból ér haza – munkás hétköznapok Miklósi „Én Már 16 Évesen a Tiszti Klubban Dolgoztam” Janka-módra – kiveszi a napi gond- és unaloműző magazint a postaládából, és betér szerény hajlékukba. Az erős kezdést, és hogy mennyire arany ez az élet a következő, erős kontrasztot teremtő jelenet alapozza meg.

Attit látjuk, parókában, álbajuszban: ezek egyik kenyérkereseti lehetőségének „alappillérei”, hiszen kamu ingatlanügynökként feltörve mások lakásait, azokat „bérbe adva” és a kauciót lenyúlva jut így némi készpénzhez. Nagyon jó rendezői megoldás ez: nem csak az adja a két jelenet erősségét, hogy pusztán kontraszthatást keltenek, hanem néhány néma percben összefoglalják a Miklósi család életének anyagi alapjait. A drón ahogy felfelé szállva felülről mutatja házukat, szimbolizálva ezzel, hogy mi az, amit elérni kívánnak – majd a lift, amiben Atti lefelé suhan, ami jelzi: egyre mélyebbre kell süllyednie a saját poklában, hogy fenn tudja tartani idealizált életüket. Zseniális megoldás.

Márk és Mira is hasonló ellenpontozással kerül a színre: Márk épp villamoson utazik, ellenőr jön, kéri a bérletét, vigyorogva siketnek tettei magát, majd egy Muffhunterzes matricát a derék kaller kezébe nyomva, mint „bliccman” lepattan – snitt, és rögtön Mira: angolóra, tanár kérdez a padtárásától, nem tudja, Mira már majd kiesik a padból jelentkezés közben, és láss csodát, tökéletes választ ad – tökéletes bemutatása, mennyire tűz és víz ez a  testvérpár.

A legfontosabb szereplők közül Endre bá kerül utoljára bemutatásra, amikor Atti egy előzőleg ellopott autót visz hozzá. Mialatt Hollóshoz tart, telefont kap édesanyjától, hogy az apja állapota rosszabbodott, és hogy menjen be hozzá a kórházba. Atti így is tesz, bemegy, az ITO-n fekvő apja csak annyit mondd, amikor meglátja: „Te nem vagy a fiam, nem fogsz bemocskolni! Nem szégyelled magad?” Ezzel teljessé válik, és minden szempontból kontextusba helyeződik Attila jellemábrázolása: szülei közül apját már „elvesztette” gyanús üzelmei, és kétes életvitele miatt; és mivel nem kapott kellő apai támogatást akkor, amikor szüksége lett volna rá, talán nem is csoda, hogy ennek okán ő sem tudja ezt megadni saját gyermekeinek.

Endre bával tehát ezen intermezzo után ismerkedünk meg; egyik vállalkozása telephelyén találkozik vele Atti, amikor a korábban meglovasított autót elviszi neki egy kis alvázszám átütésre meg egy kis átfestésre. A jelenet jól summázza Atti és Janka viszonyát; Endre bá megkérdi Attitól, hogy minek csinál ilyen hülyeségeket, mire ő annyit mondd, hogy pénteken születésnapja lesz Jankának mire Endre bá csak annyit válaszol gunyorosan nevetve: „Mindig voltak elvárásai!” Ez a későbbiekben be is igazolódik: Hollós dupla gázsit ajánl egy munkáért amikor elmegy Miklósiékhoz: parádés jelenet, Janka is épp ott van, közbevág: „Mennyi?” mire Atti: „Mennyi letöltendő?” Ami Jankának csak egy kis fuvarozás egy millióért az bizony Atti bőrére megy; és úgy tűnik, kezdd besokallni; kettejük valamint apja utolsó mondatai felett érzett szégyenérzetétől vezérelve ellentmond; azonban végül Endre bá és Janka pressziója nyomán végül kötélnek áll.

Mindezek alapján jól látható, hogy bár Thuróczy Szabolcs játéka gyakran faék egyszerűségűnek tűnik, valójában ő a legkomplexebb karakter; akit annyi hatás és ellenhatás éri, hogy azok súlya alatt meggörnyedve kissé passzív rezignáltsággal képes csak legtöbbször az eseményekre reagálni; finom játékában ez kiválóan lekövethető. Apa, aki nem tud megfelelni egy általa sem tisztán látott apa-képnek; férj, aki nem tudja jól lakatni feleségét, és bár tudja, hogy Janka kielégíthetetlen pénzsóvár mohóságának mi sem képes gátat vetni, mégis önmagát ostorozza némán, és fuldoklik a tudattól, hogy netán másnál fogja majd felesége a számítását megtalálni; barát, akit gyermekkorra óta hűség és zsiványbecsület köt Hollóshoz, akinek soha nem mert ellene mondani, aki akaratát meghajlító erővel vette rá mindenre, aki felhasználta céljai elérésére, aki bizonyos mértékig eldologiasította őt – és akire mégsem tud haragudni, mert baráti szeretet köti hozzá, mert az együtt elkövetett bűncselekmények sokasága megpecsételi ajkait, mert tudja, hogy Hollós a családjának tartja az övéit és mert jó szíve van, ezt az érzést tiszteletben tartja, és végül, mert sorsszerű a kapcsolat a Janka – Atti – Hollós triumvirátus között: Janka kettejük közt ingadozott, és bár Attit választotta, e döntése korántsem egyértelmű annyira, hogy Atti a lelke mélyén ne szorongjon egy esetleges pálfordulástól; ám mint a kígyó delejező tekintetétől megbabonázott rágcsáló nem képes Hollós bűvköréből kivonni magát. 

Sajnos Márknak is feltűnik apja habozás az új megbízatás elvállalása kapcsán: ez bátorítja fel, hogy munkát kérjen Endre bától, („Vezetek olyan jól, mint az apám, és nem parázok annyit”) és elinduljon azon a végzetes úton, melynek kihatásai családi életüket alaposan felforgatja majd.

Az első epizód Janka figurájának az alapítványi tevékenységen keresztül ad újabb „rétegeket”. Janka unatkozó háziasszonyként – két Elle lapozgatása közben – örömmel csatlakozik ahhoz a hajléktalanokat segítő alapítvány munkájához, melynek elnöke épp a szomszédjuk. Jankának ez részben egy kitörési pont sivár és sekélyes hétköznapjaiból, részben pedig lehetőség cezaromániájának kiélésére; az első pillanattól kezdve szeretné átvenni a hangadó szerepét, amikor 70.000 Ft-ot kér a Vigadóban rendezendő estélyre, hogy kapcsolatokat építsen, és befektetőket keressen az alapítvány számára. A jelenet rendkívül feszültség teljes, táptalaja lesz az éppen az elnöki tisztséget betöltő Klári és az új tag, Janka jövőbeni konfliktusának; főleg, amikor Jankát leszavazzák, mondván, hogy erre jelenleg nincsen keret.

A Miklósi család romlottságának mértékét az epizód egyik legelmésebben rendezett eseménysora tárja elénk, és fokozza tovább: Mira, akit az iskolában kigúnyolnak, mivel Janka benevezte egy anya-lánya fotópályázatra, és ennek plakátja közszemlére kerül az iskolában, kétségbeesetten az udvarra rohan bánatában: itt botlik bele Trencsényi Áronba, aki rögtön – rendkívül ravasz módon – körbeudvarolja, és a plakáton is látható kutyájuk felől érdeklődik, hogy az vajon az övék-e. Mira gyanútlanul mond igent, szó szót követ, és néhány beékelt jelenet után láthatjuk amint Mira randevúra készül, ruhát válogat Jankával, aki a csuklójára csatolja Hollóstól kapott Michael Kors karóráját mondván „Hadd lássa az a Trencsényi gyerek, hogy nem szegényházból jössz!” :) Csengetnek, Mira izgatottan leszalad, Trencsényi bejön, és a kutyát kezdi szólongatni, az gazdája hangját felismerve (hiszen amint később kiderül, Atti úgy lopta el Trencsényiék kutyáját) leszalad az emeletről, Trencsényi felkapja, és viszi ki a ház előtt parkoló cabrioba, amit Janka nyálcsorgatva figyelt korábban erkélyükről... Olyan gyorsan történik minden, hogy a néző mosolyogva figyeli önnön reakcióit a jelent elméssége, kompakt összerakottsága láttán, és tapasztalja, hogy őt bizony rászedték kérem szépen – egészen kiváló megoldás.

Janka éjjel szomszédnőjéhez átlógva tönkreteszi annak naspolyáját, hogy bosszút álljon azért, mert nem előlegezték meg neki a 70K-t a Vigadó-béli estélyre; feszült képsorok, a néző izgalmi szintjének erőteljes felsrófolása, okosan előre felkeltve a kíváncsiságot e tekintetben is az elkövetkező epizódok vonatkozásában.

Az első rész egy egészen unikálisan kivitelezett, akció dús eseménysorral zárul: mivel Atti torkig lesz Hollós megbízatásaival, és azoknak családjára gyakorolt hatásaival, ezért a korábban elvállalt munkára nem megy el, és Hollós Márkot hívja segítségül.

Márk, és Hollós egy embere, Gyuka egy táskányi pénzt szállítana le, amikor a gyáli úton üldözőbe veszi őket egy terepjáró.

A kihalt többsávos autóút rideg szürkeségét csak felerősítik az éjjel szomorú-szigorú hideg lámpafények pászmái: Márk kicsit izgul, de szinte a jelenet kezdetén melléjük vágódnak üldözőik, és innentől belecsöppenünk egy egészen magával ragadó erejű, magyar sorozatban talán még sohasem látott színvonalú akciójelentbe.

A képsorok olyan szinten involválják a nézőt, hogy mondhatni harmadik utasként éljük át a történteket: a kamera többször szemből és alulról veszi Márk riadt, kiút után kutató arcát; ami azért is nagyon izgalmas, mert a néző így „háttal áll” a száguldásnak, minden maradék biztonságérzetét elveszítve. Úgy látjuk Márkot, mintha ő maga látná saját magát egy olyan rémálomban, amelyből nincs felébredés. Gyorsítanak, de üldözőik tartják a lépést, szlalomoznak az itt-ott feltűnő járművek között – aztán egyszer csak rájuk lőnek, majd újra és újra; egészen addig, amíg el nem találják az egyik hátsó ablakot: a kamera újra Márkot veszi, a jelenet belassul, Márkkal együtt cseng a fülünk, a környezet kizáródik...

Miután egy rendőr is a nyomukba ered letérnek egy leágazásnál, és Márknak sikerül egy újabb mellékutcában egérutat nyernie, és épp a megkönnyebbülés édes érzése árad el tagjaikon – és mi, nézők is kissé fellélegzünk – amikor Márk hirtelen elveszíti uralmát a kormány felett, az autó megpördül, és egy végtelennek tetsző másodperc leforgása alatt hátsó részével egy falnak csapódik... Márk könnyebb sérüléseket konstatál magán, Gyukát ellenben halottnak hiszi – az általuk szállított pénzzel teli táskát magához ragadva, tántorogva, sokkos állapotban hagyja el a helyszínt.

Az epizód vége szimbolikus jellegű: Atti a kertben egy fémhordóba szórja az ügyeskedési során összeharácsolt lopott holmikat, és elmélyedve a fellobbanó lángok játékában új ars poeticát fogalmaz meg: „Mától tisztességesen fogunk élni.” Mint sejthető, ez az új alapállás nem fog sokáig kitartani...

Az első részről összefoglaló jelleggel elmondható, hogy kellően felcsigázza nézők érdeklődését a sorozat iránt: bemutatja a szereplőket, azok relációit egymás viszonylatában, a köztük feszülő konfliktusokat, és megteremti azt az egyedi édes-bús, sokszor vicces, sokszor véresen komoly atmoszférát, ami annyira magával ragadó.

A technikai megoldások terén is leteszik az alkotók a kézjegyüket: a rengeteg közelit előszeretettel használják (épp úgy, mint pl. a Breaking Bad-ben): Atti vasal az egyik jelenetben, a kamera egészen közelről veszi a vasalót: a néző szeme előtt, mint búzavirág kék hullámok, úgy „fodrozódik” az ing szövete, a külvilág zajai kizáródnak azzal párhuzamosan ahogyan Atti teljesen elmélyülve vasal; a kis páncél, ahol a piszkos pénzt tárolja szintén gyakorta kap egy belső kamera nézetet, és amikor Atti kinyitja, olyan perspektívát kapunk, mintha mi néznénk szembe vele a széf végéből; az említett akciójelentekben premier plánban veszik Márkot – látható, hogy mennyire kedvelt fogása ez a rendezőknek; ilyen kreatív kamera használatot hazai sorozatban nem igazán lehetett eddig látni.

Ugyanígy nagyon kreatív a drónok használata: sok kistotált és nagytotált alkalmaznak a későbbi epizódokban is, és Miklósiék házát is egy ilyen kistotálban tárják elénk az első jelenetek egyikében. Minden felvétel találó, pontos, és rendkívüli precizitással megkomponált: akár hang nélkül is öröm lenne szemlélni őket.

Második epizód: „Nyugtató, taurin”

/Mira: „Szerinted ez vicces, hogy így élünk?”

Márk: „Ki mondta, hogy így nem lehet? Mindenki ügyeskedik, nem?”/

A második rész egyértelműen Márk és Mira része: szinte a tejes epizód kettejük köré épül, vagy érintőlegesen akkor is benne vannak az eseményekben, ha az adott eseménysornak épp nem ők a főszereplői.

Az első rész egyik záró jelenetének folytatásával nyitunk: Márk sokkos állapotban a táskányi pénzzel kóvályog a gyáli út környékén; látásának fókuszálatlanságát, léptei bizonytalan gyengeségét kiváló beállításokkal és kameramozgásokkal tették igen érzékletessé. Márkot azért nem kell félteni: egy éjszakai buszra felszállva egy köteg húszezrest ad jegy gyanánt a sofőrnek – Endre bá pénzével könnyelműen „gazdálkodva”... Hazaérve, a lopott holmit a mosógép rejti, majd – amint látjuk, rendezőink mindenre (igen elmésen!) figyelmet fordítanak: hihetően koreografálják meg Márk sérüléseinek háttértörténetét – hogy a balesetben szerzett sebeire magyarázatot adjon, a hátsó udvaron szétveri biciklijét, és miután belép a házba, aggódó anyjának és apjának leadja a bicikli-balesetes sódert... Janka vigasztalási módszere elég beteges: lazán átnyújt egy egész doboz Xanaxot: „Kicsit (!) el lazulsz tőle... lelki sérülésekre.” Itt már lehetne hívni a Childline-t, na de Janka ugye, mint tudjuk nem egy minta anya, nincs min meglepődni.

A következőkben Hollós szokásos pókerpartijába csöppenünk: a kamera mintha az asztal közepén kapott volna helyet, a lapok fölül forgunk körbe, és látjuk a parti szereplőit, amint a hatalmas hófehér szalonban, kényelemes székeiken elterpeszkedve, anekdotázva verik a blattot – amikor egyszer csak csengetnek.

Már a történet legelején megindul az a nyomozás Hollós ellen, amely az egész Miklósi család életét is megpecsételi majd: Komáromi Zsolt őrnagy vezeti a nyomozást, ő zavarja meg Hollósékat: Endre bá szép komótosan leballag, szolidan váratja a rend éber őrét, hogy azért tudja, hol a helye: „Miben segíthetek ezen nagyon-nagyon késői órán?” kérdi a nyomozótól. A gyáli úti lövöldözésben érintett gépkocsi azé a cégé, melynek Hollós a tulajdonosa, ezért jött el hozzá a nyomozó.

Komáromi igyekszik megszorongatni Hollóst: „Ez már nem Áfa csalás Hollós úr...” amire rögtön jön a csípős kontra: „Bizonyára hallott róla, hogy Szilágyi Palinak nem erőssége a türelem!” – utalva ezzel egyik kártyapartnerére, aki a filmben feltehetőleg a BM egyik befolyásos államtitkára, ekként azon tárca egyik állami vezetője, amely a rendőrséget, mint erőszakszervezetet irányítja: Komáromi arcára ezzel ráfagy a fölényeskedő mosoly: „Jó szórakozást!” mondja válaszul.

Az egész széria egyik legnagyobb erőssége ez, amit itt látunk (és ami még számtalanszor megjelenik a sorozatban): rövid, tömör, velős jelenet, melybe a kis magyar valóság egy olyan szeletét képesek belesűríteni mindössze 4-5 tőmondatban, amely egyébként egy rendkívül komplex, és fajsúlyos problémát fed le.

Az ilyen sűrített üzenetek azok, amik a legerőteljesebben, szinte kényszerítő erővel késztetik gondolkodásra a nézőt: nem érvelnek benne se pro, se kontra: szenvtelen objektivitással mutatják a gyakorta sajnálatos valóságot, és mint Morpheus, amikor Neonak felkínálja a piros a és a kék pirulát, a rendezők éppúgy a nézőre bízzák az állás foglalást – vagy az állást nem foglalást, a problémától való közönyös, vállvonogatós elfordulást, mely a magyar néplélek egyik legnagyobb betegsége jelenleg.

Mátyássy és Dyga felrázni akar mindössze ebből: alapállásuk örömmel akceptálható, mert pontosan az ilyen felkiáltójelekre van szükségünk: a paternalista „idősebb, is öregebb is tudja!” attitűd működésképtelen; akárcsak a gyereknél: a gyereknek soha, és semmilyen körülmények között nem kell tisztelnie az autoritást (bárki, aki szülőként ezt hiszi, nagyobbat nem is tévedhetne) mivel az autoritás egyrészt csak kiérdemelhető, de nem veleszületett tulajdonsága a szülőnek; másrészt az autoritás mint absztrahált jelenség önmagában értelmezhetetlen, csak interperszonális relációkban lesz relevanciája – a gyerek, amennyiben valós kapcsolata van szülőjével, érezni fogja, mikor lesz méltó bármely szülőjének tekintélye a valódi, őszinte elismerésre. Éppen így Mátyássy és Dyga nem veszi fel a tévedhetetlen rendezők tekintélyelvű és szájbarágó stílusát, nem azt mondják: a magyar rendőrség korrumpálható, és ilyen és ilyen: egy anomáliára világítanak rá elsősorban, hogy bizony, a magyar rendőrség ilyen is lehet. És éppen így tesznek számos tovább problémakör kapcsán, amint azt látni is fogjuk az elkövetkezőkben.

A továbbiakban Mira és Márk jelenetei váltakoznak, ők vannak az események fókuszában: Mira szobájában sír, mivel felsült a randevúja, és ezzel együtt kutyáját is elvesztette: apjának gátlástalansága felett érzett tehetetlen dühe, Trencsényivel épp szárba szökni készülő kapcsolatának elvetélése miatti elkeseredettsége már magában hordozza, hogy valami ballépésre fogja ragadtatni magát. Szobája Márkéval szomszédos: mindketten a padlón vannak, mindketten egy kis fiatalos zenebömböltetéssel próbálják elvonni a saját figyelmüket kínzó gondjaikról. A feszültségkeltés ügyes: hol egyiküket, hol másikukat veszi a kamera; Márkot egyre jobban idegeli Mira zanéje, ezért feltolja tisztességesen a hangerőt, dübörög benne a marékszámra bekapkodott Xanax, amit energiaitallal folyt le, csak hogy meglegyen a napi koffein túladagolás is – becsörtet húgához, lenyomja a zenét „Mi van, ötös alá lett a föci tz?!” majd  kiviharzik; hogy begyógyszerezett elméje legújabb szüleményét skype-on megossza egyik spanjával: „Na, mi a hányás? – Van egy geci, kibaszott-kurva jó ötletem!” utal ezzel Márki finoman és nőiesen az általa megálmodott rap szövegre, és a hozzá elképzelt klipre.

Ötletét másnap aprópénzre is váltja: Endre bá pénzét nagyvonalúan befektetve a nagy hozammal kecsegtető „vállalkozásába” egy parkolóban korábban kiszemelt Hummer-t vesz bérbe, hogy a klipet azon csapatva forgassák le.

Itt ismerjük meg Vivient, Márk kiszemelt választottját, akinek a megszerzésére irányul minden fáradalma; miután végeztek a forgatással, egy húszast nyoma  lány kezébe („A fáradozásodért!”) és szintén bőkezűen honorálja a „brokat” hogy jelenlétükkel emelték a forgatás fényét: vagy egy húszas a spannál is csörren, aki felcsillanó szemekkel fordul a többiekhez: „After a mekiben?” – kiált fel vigyorogva.

Ezek a jelenetek szintén nagy kedvenceim: úgy mutatják be a mai fiatal generációt, amilyenek: nem jobbak, nem rosszabbak mint a korábbiak, maximum számunkra tűnnek kissé érthetetlennek, azzal egyenes arányosságban, ahogyan korban távolodunk tőlük. Dialógusaik frissessége, káromkodásaik ötletes elméssége, stílusuk még kiforratlan csetlő-botló jellege, és korosztályuk viselkedésének, mint olyannak, patikamérlegen kimért tökéletesen finom összetételű megalkotása is jelzi a rendezőpáros zsigerből jövő zsenialitását: tökéletes a rezonálás a mai ifjakkal, és szerintem ezzel talán ők is egyetértenének.

Beékelődő eseménysor Atti apjának temetése, ahol Hollós is megjelenik. A toron a nagymamánál vannak, akit személy szerint nagyon kedvelek: kedves, önzetlen, csak a gyerekeiért és unokáiért élő hölgy, akinek sajátos világlátása és kedves humora, a világhoz való naiv hozzállása könnyedén belopja magát a szívünkbe. Van egy nagyon vicces jelenetük itt; Márk, Mira meg pár rokon gyerek összeszorulva ücsörög a kanapén, látszik hogy herótjuk van az egész eseménytől, amikor betoppan a nagymama a szobába:

Nagymama: - Mira, a kutyát miért nem hoztad?

Mira (hogy ne kelljen apja szégyenletes tettéről beszámolnia): - Meghalt...

Nagymama (látva, hogy marhára nem akar vele beszélgetni senki, de ő azért kar mondani valami kedeveset): - Jól van akkor, játszatok csak! –parádés :) .

Márk itt bukkan rá a nagypapa revolverére: először csak szemez a vitrinben figyelő szolgálati fegyverével, majd „jobb belátásra térve” szolidan magához veszi azt. Ennek a későbbiekben természetesen nagy jelentősége lesz.

Nagymama Jankának is „befűt” egy kicsit, persze nem szándékosan: „Most mondja Attikám, hogy kiszáll az ingatlanüzletből...” mire Janka: „Na, azért az még nincs eldöntve! ... Mama, mi  vállalkozók vagyunk, nem fog elmenni bagóért a közigazgatásba!” Szintén tipikus családi felállás, mely sokaknak ismerős lehet: az anya, aki elfogultan és feltétel nélkül támogatja fia ötleteit – ezzel szemben állva menyével, aki az anyós befolyásával birokra kelve igyekszik érvényesíteni saját érdekeit: egyfajta lojalitás-szorongásba kényszerítve ezzel a férjét, aki így elég nehezen tud dönteni a két, életében meghatározó szerepet betöltő nő között. Hazafelé a kocsiban Janka tovább nyüstöli, hergeli Attit, utalva Atti öccsének, Tibinek a jól menő vállalkozására: „Ha elakarjuk érni, azt amit ő, ilyennek kell lenni... láttad a kocsiját...”

Mira ekkor már robban: rengeteg feszültség felgyülemlett benne a nap folyamán – tesi órán meggyanúsítja az egyik lány, hogy el lopta a mobilját, mondván, hogy köztudomású, hogy a Trencsényiék kutyáját is meglovasították: újabb tőrdöfés Mira egyébként rendkívül érzékeny lelkivilágának – anyjának beszól: „Még ha akarnál se tudnál őszinte lenni!” kiszáll az út közepén a kocsiból, és faképnél hagyja őket.

Egy belvárosi romkocsmában néz némi búfelejtő után, de rossz ajtón kopogtat: tejet kér, de a kocsmáros egy kis (sok) mézes-ágyas meggyel kínálja, és próbálja elég rendesen fűzni a nála vagy 15 évvel fiatalabb leányzót. Mirának nincs pénze: „Majd lemosogatod!” mondja a férfi, mivel kézilányt keresnek, mely állást fel is ajánlja Mirának; aki tajrészegen távozik az intézményből.

A sorozat itt kicsit a szülők felé kikacsintva foglalja össze a Mira korabeli lányokra leselkedő veszedelmeket: mattrészegen kóválygás az utcán, kocsiból füttyögés: „Szia cica, van gazdád?” Mira odamegy a letekert, fóliázott ablakhoz: „Nyau?” mondja, beszáll, és indul a mandula... Ez kicsit szájbarágósra sikerült mondjuk; de egészen életszerű, és nem baj, ha újra és újra alá van húzva a szülők felé, hogy milyen jellegű veszélyek leselkednek lánygyermekeikre.

Mira hazaér, egyik sráccal a  szobájába tart Atti és Janka leesett állal bámulják, de nem mernek beleszólni a dologba: szobába be, ajtó becsuk, zene felnyom: a folytatás csak Janka számára nyilvánvaló; Atti kissé lassabban forgó agyában mélán születik meg a gondolat, hogy ott bizony, my friend, nem a kovalens kötés lesz a téma... A srác megcsókolja, hangulatba kerülnek, megy a ringatózás, tipi-tapi – aztán Mira egy embereset rókázik: a varázs elillan, a srác zsepit nyújt: „Van Facebook-od? Majd bejelöllek!” (Aha...) Lépcsőn lemegy, Atti már épp felment volna, a lépcsőfordulónál megrázza Atti kezét: „Mindent köszönök!” mondja; ismét egy nagyon humoros beszólás, ami nagyon könnyed lecsengésűvé teszi az egyébként feszült jelenetet: pont és ellenpont, a nagy titok tökéletes alkalmazása a rendezőktől, újfent.

Janka segít feltakarítani az okádékot, Mira a rosszalló pillantásra reagálva: „Nem próbálhatom meg néha jól érezni magam? – És te úgy érzed jól magad, ha idehívsz egy lakótelepi gyereket?!” Janka beteges elitizmusának egy újabb kiömlése ez: de legalább hű önmagához.

Ezt követően Atti és Janka lefeküdni készül, a feszültség itt is robbanás közeli: Atti állásinterjúkra akar menni, Janka ellenben Hollós munkáit ajánlgatja neki; Atti megsejti, hogy Hollós autója volt ott a gyáli úti lövöldözésnél, ezzel is próbál érvelni, hogy miért is akar  kiszállni ebből az egészből. Janka elkottyintja, hogy volt itt egy rendőr a szomszédok miatt, a tönkretett naspolyafa ügyében: felesége minden rezdülését ismerve Atti nyomban levágja, hogy Janka tette („Janka, te nyírtad ki azt a fát?!) Majd az ágyból kikelve, a szomszédhoz átmenve, és szerény 200 rugót kipengetve menti ki Jankát az eszkalálódód helyzetből: Atti számára életveszélyes, ha a környékükön rendőrök szimatolnak. Emellett nemes tett is; azt a férjet mutatja be, aki a számtalan konfliktus ellenére, a felsége iránti feltétlen szeretet által vezérelve bármi áron hajlandó megvédeni a nőt, akit szeret: „Néha elveszíti a realitásérzékét...” Szép jelenet ez!

Atti feldúltan tér vissza, és mivel azért rendesen el van borulva az agya, egy kiadósat veszekszik Jankával: „Fogalmad sincs, hogy én mit csinálok azért, hogy NEKTEK ARANY ÉLETETEK legyen! Miközben mást se csinálsz, mint 15 éve mereszted itthon a segged!” kemény szavak, sok igazsággal; de csípőből jön a borítékolható replika: „Nem számít, hogy nevelem a gyerekeidet, vezetem a háztartást?!” – újabb tipikus élethelyzet, mely egy szinte megoldhatatlan dilemmán alapul: ha a férfi annyit keres, hogy egyedül képes egy ilyen szintű (hazánkban kb. maximum a lakosság 0,5%-a, vagy még kevesebb lehet érintett) életszínvonalat fenntartani, akkor az jegyben jár azzal, hogy bizony nem sokat lesz otthon, az ágy hideg lesz esténként, és a vacsorákat a feleség egyedül költi el a gyerekekkel (ha vannak) egy pohár (egy üveg) rosé társaságában... Ha ketten kell, hogy keressenek, akkor vagy szintén nem találkoznak soha, vagy az is lehet, hogy találkoznak, de nem keresnek annyit, hogy úgy tudjanak élni, ahogy szeretnének.

Másnap Atti interjúkra megy: humoros összeállítást láthatunk a HR-esek által feltett mélyenszántó, és az adott állásra való megfelelőséget magas relevanciával mérő kérdésekből; ilyen, amikor Attitól megkérdik: „Ha egy állathoz kéne hasonlítania magát, mi lenne az?  - Őz???” – mondja a kissé sem karcsú és légies mozgású interjúalany. Sajátos paródiája ez a véget nem érő, kilátástalannak tetsző interjú-áradatnak, amibe végül Atti is belefásul, és öccsénél jelentkezik arra a művezetői állásra, amit az még korábban megemlített, és amiből számtalan gondja lesz még később.

A második rész vége felé kapjuk meg az egész széria számomra egyik leg mellbevágóbb jelenetsorát: Janka és a szomszédja, Klári veszekszenek, Klári egyre jobban belelovalja magát: végül rosszul lesz, szívrohamot kap. Janka pedig megmutatja személyiségének legocsmányabb oldalát, amikor lazán elővesz egy szál cigarettát, és rúzsozott ajkai közé lazán bevéve, komótosan rágyújt, és finom félmosollyal, mintegy mellékesen, szolid közönnyel figyeli a körülbelül haláltusáját vívó Klári fájdalmas, kínkeserves vonaglását a földön... Késlekedve megy át, arra várva, hogy valaki észrevegye, hogy ő, Miklósi „Akkor Is Én Leszek Az Alapítványi Elnök” Janka nyújt elsősegélyt – és célt is ér: Klári férje így bukkan rájuk, és lám Janka máris hős: zseniális és beteges egyszerre az egész jelenet.

Az epizód zárásaként Márk és Endre bá egy elhagyatott raktárépületben találkozik Gyukával: Ender bá próbálja kideríteni, hová lett a pénze, Gyuka Márkot gyanúsítja, hogy ő vitte el, Márk pedig ezt tagadja: „Akkor mars haza!” mondja Endre bá, elpaterolva onnan Márkot, aki a záró jelentben elhagyja  a helyszínt: kellőképpen felcsigázva ezzel kíváncsiságunkat a harmadik epizóddal kapcsolatban – mely már a következő rész témája lesz.

Folytatása következik!

Írta: Gábor József Levente

 smile hangulatjel

2014 és 2015 számomra legjobb sc-fi filmjei közé tartozik az Ex machina, a "The Signal" című alkotás mellett, utóbbit kiemelten ajánlom, egészen groteszk és érdekes lefolyású film. De kanyarodjunk vissza a 'páciensünkhöz', az Ex machinához. smile hangulatjel

Röviden a történetről, spoiler mentesen: Adott egy ifjú, lánglelkű nagyon ambiciózus programozó, Caleb, aki elnyer egy állásajánlatot Nathan-nél, a titokzatos zseninél, aki a mesterséges intelligencia kimunkálásán ügyködik, és sikerrel is jár. Caleb feladata az, hogy tesztelje ezeket a próbaverziókat: valóban képesek-e emberi módon gondolkodni, de ami fontosabb: emocionális érzékenységük is van-e vajon olyan fejlett, mint az embereké?

A film helyszíne gyakorlatilag Nathan óriási háza, ami egyben egy kutató központ szerepét is betölti, szép futurisztikus és letisztult belső terekkel, hangulatos, a filmhez nagyon illő háttérvilágításokkal, világító panelekkel, különféle high-tech berendezésekkel - mindez az érintetlen természet kellős közepén, gyönyörű hegyekkel körülvéve. A film egésze a három főszereplőre épül: Caleb-re, Nathan-re, és Ava-ra, ő az alanya Caleb vizsgálódásainak. Caleb-et Domhnall Gleeson formálja meg, a Visszatérőben is láthattuk, szerintem finom lelkű és érzékeny színész, jó alakítást nyújt. Nathan szerepében Oscar Isaac látható, tőle nem voltam elájulva, hozta a figurát de nem volt benne több. A legjobb kétségkívül Alicia Vikander volt Ava szerepében, figyelemre méltó színésznő, és szerintem egészen kiváló.

A film felszíne körülbelül ennyi, de igazán érdemes a mélyére tekinteni, amit most meg is teszek. A következő eszmefuttatás és elemzés spolier veszélyt hordoz! smile hangulatjel ----->SPOILER<-----

A cím: Ex machina

Akár a híres eposzi kellék, a deus ex machina, az isteni beavatkozás szemtanúi lehetünk a film kapcsán: hiszen Nathan a Semmiből Valamit hoz létre; életre kelt egy mesterséges intelligenciát, tehát lényegében véve "teremt", a cím is erre utal, és ezt vetíti előre. Nathan azonban nem tiszteli teremtményeit, ha azok nem hozzák a kívánt szintet, és megbuknak a próbákon és teszteken, akkor törli a tudatukat és ezzel az emlékeiket, megsemmisítve személyiségüket, lényegében véve elpusztítja, meggyilkolja őket. A film központ problematikája ez: a felelősség kérdése a teremtményeinkért, és a teremtett világért, erre később visszatérünk még.

A nevek: Caleb, Nathan, Ava

A névválasztás nem véletlenszerű, nagyon is szimbolikus. Három héber eredetű név, melyek kiválóan adják vissza viselőik jellemét, és egész személyiségét.
A Caleb jelentése: merész, bátor, indulatos, és ez valóban le is fedi Caleb alapállását: amikor kell, képes bátran szembeszállni Nathan-el, és igen merész húzásokkal ellehetetleníteni azt, hogy Avat is megsemmisítse.
A Nathan jelentése ajándékozó, adományozó, és valóban ő az aki élettel és tudattal ruházza fel Avat, mint teremtője.
Ava/Éva - biblikus hasonlat: Éva volt az első nő a Földön - Ava az első mesterséges intelligencia, női köntösben a Földön.

A természeti környezet: az Éden

Gyönyörűek a filmbéli helyszínek, akár maga az Édenkert, ideális díszlete a teremtő tevékenységnek, és analógiája a bibliai Paradicsomnak, érdekes kontrasztot képez a modernista épített környezettel. Ezenfelül egyfajta elszigeteltség érzetet is ad, ami nagyon jól megtámogatja a film feszült, fojtogatóan nyomasztó légkörét.

A problematika: felelősség a teremtett világért

Ez a film legfőbb problémaköre: milyen felelősség terhel bennünket, ha életed adunk Valakinek/Valaminek? Ő a miénk, dologiasíthatjuk, birtokba vehetjük, hatalmaskodhatunk felette? Vagy kijár neki ugyanaz a tisztelet mint a többi embernek? Nathan bizony tárgyiasítja Avat, egy eszközként tekint rá, és számtalan elődjére akiket már megsemmisített. Igen érdekes kérdés: ha valóban képesek leszünk oly komplex intelligenciákat alkotni, és testtel felruházni, mint Ava, akkor őket (őket, vagy inkább ezeket? eldöntendő a kérdés) hogyan kezeli majd a jogrendszer a maga eszköztárával: jogalanyiságot és jogképességet kapnak majd, és emberi személyként megilletik majd őket olyan alapvető jogok, mint az élethez és emberi méltósághoz való jog? Vagy másodrendű emberek lesznek, egy alacsonyabb rendű faj, korlátozott jogalanyisággal? Netán puszta robotokként bánunk majd velük? Mi emberek hivatottak vagyunk arra egyáltalán, hogy teremtsünk ebben az értelemben bármit is? Nem vagyok róla meggyőződve, hogy kellő érettséggel, és az Élet - mert az ilyen szintű mesterséges élet/intelligencia, mely már organikusan fejlődik, és képes tanulni, az ismereteket szintetizálni, és legfőképp érezni, már igenis élet - iránti szükséges alázattal tudná az emberiség kezelni ezt a szinte megválaszolhatatlan kérdést. Értelmünkkel gyakorlatilag fel nem fogható kérdés ez, túlnyúlik szemhatárunkon - épp ez jelzi, hogy ez már az Isteni Szféra, ahol, akárcsak a magashegységekben, az ember nem biztos, hogy megtűrt létező. Pásztora is és őrizői vagyunk a Földnek, és talán nem arra vagyunk elrendelve, hogy teremtői szerepben tetszelegjünk. Ez a film sok tanulsággal szolgál abban a tekintetben, hogy bizonyos aspektusból mind "teremtünk": párkapcsolatot, barátságot, gyermeket - és korántsem mindegy, milyen módon bánunk velük: Caleb-ként, vagy Nathan-ként.

A történet szerint adott egy patológus orvos, aki több amerikai focista boncolása során hasonló jellegű agyi elváltozásokkal találkozik, majd megfigyelései nyomán fölállít egy kórképet, amelyet a CTE-re keresztel, majd sok nehézség árán eredményeit publikálja, annak érdekében, hogy fel tudjon lépni a focisták egészségének védelme érdekében.

Will Smith nem tartozik a kedvenc színészeim közé, de ebben a moziban nagyon jót alakít. Karaktere nagyon szerethető, könnyedén belopja magát a szívünkbe, habár néha számomra kicsit fárasztó, és kissé túljátszott volt puritán egyszerűsége és vallásossága, emiatt kissé bárgyúnak hatott olykor, de a film összességében olyan jó, hogy ez nem zavar be a képbe. Orvosként a nagybetűs Tudomány elkötelezett híve, aki az igazság bajnokaként minden ellenirányú törekvéssel szembe menve véghez viszi, amit elkezdett. A film legnagyobb erénye ez az értékközpontúság: főszereplőnk síkra száll a tudományos igazság és a humánum védelme mellett, és minden áron igyekszik érvényre juttatni ezeket az értékeket. Ellenállással pedig találkozik bőven, hiszen az NFL nem érdekelt abban, hogy eredményei napvilágot lássanak.
A színészgárda többi szereplője megfelelően hozza a kívánt formát és karaktert, de nem nyújtanak emlékezeteset, igaz ez Gugu Mbatha-Raw-ra, Alec Baldwin-ra, és David Morse-ra is.

Ezt a filmet az teszi igazán erőssé - amellett, hogy nagyon fordulatos, egy percre sem unalmas, van benne elegendő intrika, némi szerelem, egy kevés tudományosság, és hangulatos, jól időzített, nagyon jól vágott amerikai focimeccs bejátszások - hogy a néző természetes igazságérzetét igyekszik minél inkább felháborítani, szerintem igen komoly sikerrel. A végsőkig igyekszik srófolni az ellenszenvünket az NFL-el szemben, melynek kapcsolatrendszere annyira kiterjedt, és státusa oly megingathatatlan, hogy a vele szemben való fellépés sikerének esélye rendkívül csekély. Will Smith érzi, és velünk is képes érzékeltetni ezt a kilátástalanságot, a gúzsba kötött tehetetlenség érzését egy elnyomó szervezettel szemben; ám küzdelmét épp az teszi egy nemes és hősies küzdelemmé, hogy ezen alaphelyzet ellenére is felveszi a kesztyűt, nem hagyja megfélemlíteni magát, és végül, ha csak részben is, de diadalt arat.
----->SPOILER!<----- Sajnos elkeserítő, de nagyon reális a film végén a szöveges lezárás, amiből kiderül, hogy az NFL végül elérte, hogy peren kívül megegyezhessen az őt perlő játékosokkal, mintegy "megvásárolva" őket, hogy ne kelljen kiadnia a az orvosi vizsgálatok eredményeit. Ez a momentum jól rávilágít arra, hogy valószínűleg a legnépszerűbb sportok esetében az azokat koordináló klubok, szövetségek stb. szinte mindegyikénél hasonló játszmák folyhatnak a háttérben, illetve, hogy micsoda véleményformáló- és nyomásgyakorló erővel bírhat egy sportszövetség, és hogy a profit érdekében képesek átgázolni még azokon is, akiknek a vállán áll az egész NFL - ti. a saját játékosaikon is. Ez a legelkeserítőbb momentum: a saját, jóhiszemű játékosok életének és testi épségének veszélyeztetése, akik büszkék arra, hogy az NFL kötelékében léphetnek pályára, akik közül sokaknak talán az egyetlen kitörési pont az életében a foci lenne, és akik abban a hiszemben játszanak és hajtanak, tudásuk legjavát adva, hogy megkapják a lehető legjobb felkészítést, ellátást és orvosi kontrollt - és, legalábbis a jelen esetben mégsem. ----->SPOILER VÉGE<----- A film különösen tanulságos lehet minden kontakt sportot komoly szinten űzőnek.

Fenti állításom alapja, hogy az elmúlt évek legjobb harcművészfilmje komplexitása, drámaisága, szívhez szólósága, és a páratlan színészi játék okán, kétségkívül a Warrior.

Személy szerint imádom Tom Hardyt, ez kétségtelen tény, smile hangulatjel rengeteg jobbnál jobb filmmel büszkélkedhet: „Bronson”, „Fékezhetetlen”, „Locke”, „Stuart: Visszapörgetett élet” – és persze a Warrior. De ebben a filmben nem kizárólag ő kitűnő, és nemcsak miatta annyira jó: Joel Edgerton, Nick Nolte, Jennifer Morrison is remekül helytállnak a főbb szerepekben.

A cselekmény váza igen egyszerű: egy MMA grand prixn elindul egy testvérpár, Brendan (Joel Edgerton) és ifj. Tommy Conlon (Tom Hardy), hogy különböző motívumok nyomán, de győzedelmeskedjenek a tornán.

A film természetesen bővelkedik MMA viadalokban, és ügyesen figyel mindkét nembeli nézőközönségére: kielégíti a férfinézők brutalitás és agresszió iránti igényeit, és ezzel párhuzamosan, illetve az MMA-t nem kedvelő hölgyek esetleges unatkozását megelőzendő, a női közönséget is megörvendezteti számos kisportolt férfi testtel; ugyanakkor mindez csak máz, a lényeg: a történet mélyén megbúvó családi dráma, és az a feloldhatatlannak tűnő családi konfliktus, mely a három Conlont, és családjukat évek, évtizedek óta mérgezi, és nem ereszti.

A film felvonultatja a műfajra jellemző megszokott jeleneteket: a különféle edzésstílusok és metodikák bemutatását, a fáradságos felkészülés jeleneteinek hatásos összeollózását jól időzített, heroikus zenei aláfestéssel, a vér- és izzadságszagú szorítók fojtogatóan feszült légkörének megteremtését, és a túláradó tesztoszteron jelenlétét minden mennyiségben.

----->SPOILER!<----- A háttértörténet szerint a két Conlon fiú, Brendan és ifj. Tommy gyűlölik apjukat, id. Tommy Conlont (Nick Nolte) amiért az alkohol rabjává válva pokollá tette családi életüket gyermekkorukban, amit később még tovább tetézett anyjuk korai halála. 
A film jelenidejében Brendan középiskolai tanár, családos ember, jelzálogkölcsönnel, melyet már nem tud fizetni, egy nagy házzal, ami egy olyan életszínvonal szimbóluma, mely pénztelenségük okán meginogni látszik; s ezért úgy dönt, elindul kisebb MMA tornákon, hogy anyagi helyzetükön könnyítsen, majd miután tudomást szerez a nagy grand prixről, elhatározza, hogy részt vesz rajta, mert ha nyerne, akkor minden adósságát törleszteni tudná. Az ifj. Tommy Conlon pedig megszökve a hadseregtől, ahol bajtársai hősként tisztelik, miután megmentette egyik katonatársát, szintén az indulás mellett dönt, egy igen nemes ügy érdekében: egy elesett bajtársa özvegyét szeretné támogatni a nyereményből.
Motivációik tehát különbözőek, bár ifj. Tommyé véleményem szerint morálisan magasabb rendű: hiszen teljesen önzetlenül, önérdek nélkül cselekszik egy voltaképpen ’idegen’ családért, míg Brendan-nek, pater familiasként kötelessége megtenni mindent az övéiért; persze ez még nem kisebbíti az érdemeit, csupán ténymegállapításként rögzítem. 
A két fiút tehát a nagy megmérettetés hozza közelebb egymáshoz, és a sors, illetve a rendezői szándék az apjukat, id. Tommyt is behozza a képbe, amikor ifj. Tommy úgy dönt, hogy felkéri az edzőjének.

Az idősebb és ifjabb Tommy Conlon kapcsolatán keresztül bontakozik ki előttünk a fentebb említett családi konfliktus, melyet tovább fokoz az, hogy ifj. Tommy ugyan apja edzői segítségére igényt formál, de ennél tovább nem megy: nem bocsát meg neki, nem adja meg a hőn áhított bűnbocsánatot, nem akar helyrehozni semmit, meg van győződve róla, hogy apja vétkei jóvátehetetlenek, és apja békülési kísérleteit is teljes közönnyel fogadja. Ez egy nagyon jó csavar a történetben, a két központi feszültségforrás közül ez az egyik a filmben: a két fiú engesztelhetetlen gyűlölete apjukkal szemben, amely nem oldódik fel, és mely gyűlölet falán megtörnek az apa egyre kétségbeesettebb próbálkozásai a helyzet rendezése érdekében. Nincs cukormázas összeborulás, és vég nélküli amcsi filmes hátlapogatás, és kenetteljes békülős, férfias brummogás.
Brendan testvéréhez hasonlóan viszonyul az apjukhoz: meg sem mutatja neki az időközben már felcseperedett unokáit, a közelükbe sem engedi, nem akarja, hogy akár érintőlegesen is, de köze legyen az életükhöz. Az apa ugyanakkor már évek óta tiszta, addikcióját leküzdte, és próbálja visszanyerni minden erejével a fiai bizalmát, egyre reménytelenebbül.

A másik nagy feszültségforrás maga a grand prix: mindkét Conlon fiú amatőr, és a profik ellenében nincs túlságosan sok esélyük. Brendan életét tovább nehezíti, hogy felesége Tess félti, és igyekszik lebeszélni őt a részvételről, de a szíve mélyén tudja, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy házukat és szeretett családi életük kényelmét meg tudják tartani. Ahogy Brendan egyre sikeresebben menetel a tornán Tess is érzi, hogy talán van remény, és végül teljes vállszélességgel fogja támogatni, és ő fog a leginkább drukkolni Brendan-nek. 
A nagy viadal az ifj. Tommy számára sem könnyű: szökésben a hadseregtől, nyomában a katonai rendészettel igyekszik szélvészként végigsöpörni a mezőnyön, hogy vállalt küldetését sikerre vihesse. A film pedig úgy alakul, hogy a két testvér bizony farkasszemet kell, hogy nézzen a szorítóban – ez a momentum még tovább srófolja a feszült nézői idegeket. A filmnek három katarzissal végződő csúcspontja van, mindenki, aki megnézi, tudni fogja, mely jelenetekre gondolok. smile hangulatjel Ezek közül az egyik nagyon megható, a másik kettő pedig egymásból következően a szükségszerűség erejével következik be, elhozva a néző számára a várt ’feloldozást’.----->SPOILER VÉGE!<-----

A film címe magyarul a „Warrior – a végső menet” lett; ami nagyjából egy C kategóriás ’üsd-vágd nem apád’ szintet megütő, egy szél fújta újpesti aluljáróban felvett illegális bunyós filmet sejtet – ez azonban távolról sincs így, egy kifejezetten felemelő, jól rendezett, szépen lekerekített filmet kapunk, ami nem csupán a maga kategóriájában mesteri, de mint filmalkotás összességében is kiválónak mondható.

Tökös, pörgős, puskapor szagú rendőrfilm – ám korántsem könnyed szórakozás, egy nagyon is megkapó történetet kapunk David Ayer jóvoltából.

Rendőreink, Taylor (Jake Gyllenhaal) a fehér fiú, és Zavala (Michael Pena) a mexikói fiú mindennapi járőri munkájába nyerünk bepillantást, méghozzá nagyon élethűen, és valóságosan. A film legnagyobb erénye ez a realizmus, illetve az ezt nagyon megtámogató, bár elsőre szokatlannak, és amatőrnek ható kézi kamerás felvételek alkalmazása. A film igen jelentős része a kézi kamerás- és a rendőrautó belső kamerája által rögzített felvételekből áll; nekem ez volt kb. az első ilyen filmem, amit túlnyomó részt ilyen technikával vettek fel; nagyon jól involválja a nézőt a cselekménybe, nagyon szuggesztív megoldás, főleg a sok közeli felvétel, még ráadásként. Abszolút olyan hatást kelt mintha velük ülnénk az autóban, és együtt szállnánk ki velük a helyszínekre. Önmagában is nagyon alkalmas ez a technika az izgalom fokozására, és azt az érzetet képes kölcsönözni, hogy szinte mi visszük a bőrünket vásárra főszereplőinkkel együtt.

Járőreink tehát rendületlenül róják az utcákat, osztják az észt egymásnak, megváltják a világot az első ülésről egy kis gyorskaja és rengeteg kávé társaságában, megbeszélik nőügyeiket, kimennek a bejelentésekre, intézkednek ahogy kell, és főleg, ahogy tudnak: hiszen a város egyik legkriminalizáltabb negyedét kapják; bandaháborúk gócpontját, ahol virágzanak a drog kartellek, és ahol a rivalizáló fekete és mexikói bandák összecsapásaitól zajos a környék. Ilyen körülmények között még két jól kiképzett és megfelelően felfegyverzett rendőr is kerülhet igen szorult helyzetbe, amint az történni is fog, személyes biztonságuk tehát különösen komoly veszélyben forog az egész film alatt. A cselekmény fokozatosan indul be, eleinte piti ügyekhez szállnak ki, amik még jól kezelhetőek rutinból, de aztán persze eljön az a pont, amikor olyasmivel találkoznak szembe, ami már talán túl nagy falatnak ígérkezik...

----->SPOILER VESZÉLY!<----- Egy mexikói bűnszövetkezet útjait keresztezik, és Taylor, önállósítva magát, privát nyomozásba kezd; és olyanokkal kerül szembe, akik a tömeges gyilkolástól és az emberkereskedelemtől sem riadnak vissza----->SPOILER VÉGE<-----

Ez a film alapvetően a kooperációtól nagyon jó: Taylor és Zavala mint társak és barátok együtt vannak jóban rosszban, segítik egymást nem csupán munkájukban, de a privát életükben is, jelen vannak egymás fontos életeseményein, és egymás életében is. A kooperáció igaz abban az értelemben is, hogy Taylor és Zavala párja is remekül kiegészíti történetüket, a két nő és a két rendőr nagyon jól együttműködik a vásznon, jól érzik egymást, és jó nézni őket, teljesen hihető, hogy egy-egy párt alkotnak. Taylor és Zavala civil és családi életének bemutatása közel hozza hozzánk a szereplőket, és nagyon könnyen megkedvelhetjük őket.

Cím és borító alapján, meg egy előzetes megnézése után talán nem tűnik erősnek ez a mozi, de garantálom, hogy a maga nemében első rendű alkotás. Olyan értékek mellett tesz hitet, mint a bajtársiasság, az abszolút önfeláldozás, a barátság és a szeretet minden félelmet legyőzni képes ereje. Persze egy rendőr köteles akár testi épsége veszélyeztetésével is fellépni az állampolgárok védelmében, de ettől függetlenül a film nagyon reálisan és szépen mutatja be, hogy ez a száraz regula mit is jelenet a valóságban, milyen következményekkel járhat, hová vezethet, és mennyi embert érinthet. És nyilván a járőröző rendőrök párban dolgoznak, de hogy mit is jelent valójában az a szó, hogy: A Társam, amit már millió amerikai filmben hallhattunk üresen csengeni az most itt tartalommal töltődik meg: egyszerre barát és testvér, és családtag. Civilként nem feltétlenül lehet átérezni, hogy milyen is az, amikor rá kell bíznom az életem egy másik emberre, de főként: milyen az, amikor tudom, hogy rábízhatom magam egy másik emberre. Szerintem ez remek érzés lehet; igazán nagy dolog, ha az ember a családtagjain kívül bárkiről is elmondhatja ezt.

Szép és megrázó és felemelő – emellett sötét, véres, brutális, nézzétek meg, nem fogtok csalódni.

Az HBO 2014-ben indult sorozatának első évada a valaha elkészült legjobb krimi sorozat szerintem.

A csatorna koncepciója szerint minden évad hasonló tematikájú, de a történetek önállóak, nem függnek össze, és a színész gárda is különböző. Ennek okán a második évad meg sem közelíti jelen írás tárgyát, az első évadot.

Ez a sorozat az abszolút kedvencem lett, jobban szeretem mint a The Walking Dead-et, és még a Black Sails-t is üti nálam, holott ezek a kedvenc sorozataim. smile hangulatjel

Ez a széria annyira jó, hogy csak szuperlatívuszokban tudok bármit is mondani róla, és tényleg annyira kurva jó, hogy még spoiler jelzések között sem szeretnék a részleteiről beszélni.

A két főszereplő Matthew McConaughey (Rust Cohle) Woody Harrelson (Martin Hart, „Marty”) viszi a prímet mind a 8 epizódban. Rust (becenevén: „Taxman”, ez rájátszik egy kicsit texasi származásár is) egy texasi nyomozó, aki onnan kapta becenevét, hogy a helyszínelések alkalmával egy óriási mappával járkál, és mindent feljegyez, amit fontosnak tart, mint egy adóellenőr.

Rust karaktere elképesztően komplex, Matthew alakítása párját ritkítóan erős, sorozatban szerintem ritka az ilyen. Szívét lelkét beleadta a figura megformálásába, ami egyszerűen mellbevágóan árad a vászonról. Rust egy kissé megkérgesedett, kicsit kiégett nyomozó, súlyos családi tragédiával a vállán, magányos, nincsenek barátai, egyedül Marty kerül majd közel hozzá a későbbiekben. Sokáig Texasban mint fedett nyomozó dolgozott egy kábítószer osztályon, és oly sokáig volt beépülve, hogy az alvilágot igen jól kiismerte a maga teljességében, olyan kapcsolatrendszerre és tudásra szert téve, mely nagyon hasznosnak bizonyul a későbbiekben. Rust ugyanakkor páratlan nyomozó géniusz: analizáló és szisztematizáló kvalitásai egészen elképesztőek, és nélkülözik – az általam egyébiránt nagyon is kedvelt – Sherlock Holmes féle, már már szupernaturálisnak ható jellemzőket. Rust erőssége az intuitív Én elképesztő fejlettsége, mely olyan szintű empatikus készséggel jár, ami egészen megdöbbentő. Profilalkotóként és nyomozóként ez teszi unikálissá és nélkülözhetetlenné a helyi testületen belül: amikor már mindenki nyomot téveszt, ő akkor is biztos léptekkel jár az ügy felgöngyölítésének ösvényén. Személyisége – ami általában sok zsenire jellemző – egészen elviselhetetlen tud lenni: nyíltságát, gerincességét és alaposságát, azt, hogy mindennek a mélyére akar látni sokan nem nézik jó szemmel önnön tehetségtelenségük okán; hisz érzik, hogy ő olyan problémákat is képes megoldani amelyekre ők hiába vállalkoznak. A testületnél is egyedül van, egyedül a társa Marty kedveli meg, és barátkozik vele.

Marty egy jó képességű, a középszerűnél mindenképpen jobban teljesítő, de korántsem figyelemreméltóan jó nyomozó. Családos ember, egy romló, elhidegülő kapcsolatban, ahol feleségével való feszültség elől menekülve gyakran nyúl a vastag talpú whiskys pohár után. Két lánya van, az egyik még kislány, a másik már tinédzser, nem tud sok időt velük tölteni a munkája miatt, amit nem tud letenni a rendőrség épületénél hazafelé menet, és gyakran csak nagyon későn ér haza a családjához, ami szintén tovább rontja feleségével való viszonyát. Az ebből eredő konfliktusok szinte borítékolhatóak: kölcsönös félrelépések, és a konfliktus válságossá mélyülése; a kérdés az: egy szeretetkapcsolat vajon képes-e ilyen abszolút mélységekből is felállni? A sorozat ezt a kérdést is különös érzékenységgel és részletességgel vizsgálja.

Rust és Marty a két „true detective” abban az értelemben, hogy a rendőri munkát nem idealizáltan mutatják be. Vannak bizony mesterfogások, metódusok arra, hogy hogyan lehet rendőri túlkapásokat álcázni, hogyan lehet, a jog által egyébként tilalmazott eszközökkel információt szerezni, és habár fedett nyomozóként egy nyomozási érdek, esetleg bírói engedély sok mindent felülírhat, de azok a hajmeresztő módszerek, amikhez nyúlnak, bizonyosan túllépik még ezeket az oly rugalmas kereteket is. Az, hogy a rendőrök párban mozognak az önellenőrzést is hivatott szolgálni: a kéz kezet mos elv ugyanakkor bizony gyakran működhet úgy, ahogyan itt láthatjuk, persze a magasabb rendű nyomozati érdek kiszolgálása érdekében. Mindenesetre érdekes látni, hogy milyen eszközökhöz is nyúlhatnak nyomozók; és ezek alapján inkább ijesztő, hogy milyen eszköztára lehet a polgári és katonai nemzetbiztonsági és hírszerző szolgálatoknak, ha mezei nyomozók ennyi mindnet megtehetnek, és nyilván a valóságban is megtesznek.

A cselekménybemutatás retrospektív: a jelenben két nyomozó dolgozik egy ügyön, amely kísérteties hasonlóságokat mutat Rust és Marty egy korábbi ügyével. A két ex nyomozót külön-külön hallgatják ki/meg korábbi ügyük kapcsán; be ugyan nem vonják őket, de igyekeznek minél többet megtudni abból, amit főhőseink tudnak. A sorozat tehát folytonos visszaemlékezések láncolatából épül fel, ami egy még tágabb kontextusba helyezi az egész cselekményt.

A történet egy rejtélyes sorozatgyilkosság körül forog. Az ügy állandóan kicsúszni látszik derék nyomozóink kezéből oly sikamlós, méghozzá több okból is: egyrészt, mert a gyilkosságok lazán kötődnek egymáshoz, vannak, melyek időben is távol állnak egymástól; másrészt, mert a városvezetés és a helyi politika magasabb szintjein komoly ellenérdek húzódik tevékenységükkel szemben: sokan a maguk jól felfogott érdekében nem akarják, hogy a nyomozás eredményesen záruljon. Rust és marty párosával szemben azonban rossz lóra tettek a derék városatyák: ők bizony tűzön-vízen keresztül is, de kiderítik az igazságot.

Az, hogy párosunk nyomozati munkája sikerrel járt-e attól függ, mit nevezünk sikernek, illetve mi az az ár, amit hajlandóak vagyunk megfizetni érte; márpedig Rust és Marty nagy árat fizetnek, és sokat veszítenek – az, hogy a serpenyő melyik irányba billen, a ’megérte’, vagy a ’nem érte meg’ irányába, az egyedül a mi, nézői interpretációnkon múlik.

ÉRTÉKELÉSEM EGYÉRTELMŰEN 10/AKÁRMENNYI.

A Filmítész nem egy klasszikus filmkritikai oldal; célja egyrészt, hogy szubjektív benyomások kiváltotta reflexiókat rögzítsen, és olyan személyes mondanivalót hordozzon, amivel reményeim szerint sokan tudnak azonosulni.

Másrészről a minőségi filmalkotások kiváló alkalmat nyújthatnak fontos, sokunkat foglalkoztató társadalmi problémák megvilágítására, és a róluk való diskurzusra.

Filmünk két főszereplője Hugh Jackman és Jake Gyllenhaal, akik közül bevallom, az előbbi úriember színészi képességeit ez idáig nem becsültem sokra, de ettől a filmtől teljesen megváltozott a véleményem. Jackman egy érzékeny, és érzelmeket hitelesen átadni képes színész, nagyon kellemes meglepetés volt ez számomra.

-----> SPOILER VESZÉLY! <----- A történet váza elsőre nem túl bonyolult: két házaspár egy-egy gyermekét egy családi összejövetel alatt elrabolják: kimennek az utcára, és a szülőknek később tűnik csak fel, hogy gyanúsan hosszú ideje nem jöttek vissza. Az ügyre a Jake Gyllenhaal által megformált, kissé zavart Loki nyomozó áll rá, és a rendőrség a helyi civilek támogatásával, gigászi csatárláncokkal fésüli át a környező erdőket a gyerekek után. A szülőket felemészti a várakozás, ezért Keller Dover (H. Jackman) úgy dönt, privát felderítésbe kezd... -----> SPOILER VÉGE! <-----

A film azon új hullámos stílust képviseli az amerikai filmek világában, amit nagyon megkedveltem, és ami néhány éve feltűnően elterjedt, igen örömteli módon: valósághű, nem életidegen, nincsenek milliós effekt-orgiák, a hangsúly végre valahára a puszta színészi játékra koncentrálódik. E film bírja mindezen jellemzőket, és attól ken bennünket a falhoz, hogy sikerrel elhiteti velünk: behelyettesíthetőek vagyunk ebbe a szituációba, megtörténhet – és sajnos olykor meg is történik – bármelyikünkkel.

Ha röviden végig akarjuk venni, hogy kik alakítanak jól a következő sorrendiség alakul ki: Hugh Jackman a legerősebb, őt követi Terrence Howard, majd Paul Dano következik, és őutána Jake Gyllenhaal, bár ő nem túl erős itt; a többiek mellékszereplőként jól, bár nem emlékezetesen állnak helyt szerepeikben.

„Prisoners” – a cím -----> SPOILER VESZÉLY! <-----

Ez a cím nagyon jól adja vissza a történet többrétegűségét. Ahogy Shrek az ogrék összetett személyiségét a hagyma rétegeihez hasonlította, úgy rétegződik ez a film is, és e rétegekre utal a „Prisoners” cím is. Mert itt bizony több fogollyal is fogunk találkozni, néha átvitt értelemben. Foglyok természetesen az elrabolt kislányok, a cím egyrészt utalhat rájuk is. Másrészt fogoly lesz az állítólagos elkövető is, Alex, akiből Keller megpróbálja kiszedni, hol is lehetnek a lányai. E kettő is egy-egy pokoljárás lehet az érintettek számára, de a fogság harmadrészt az elme fogsága: Keller és Franklin, a két apa szinte megtébolyul az aggodalomtól, mely már felemészti nem csak az ő, de feleségeik és családjuk utolsó lelki tartalékait is.
Elképzelhetetlen a kínok és tépelődések, félelmek és reménykedések azon keveréke mely páratlan pusztító erejű haraggal elegyülve a két apa lelkében kavarog. A film elképesztő erőssége az, hogy ezt a lelki folyamatot jól alapozza, jól bontja ki, és jól is viszi végig. Teljesen érthetővé válnak főhőseink motivációi, az, hogy tudniillik, miért is kínozzák meg állatias kegyetlenséggel Alexet. 
Mert megteszik. Itt számtalan erkölcsi kérdés felmerül, ezek közül a legfontosabbakként kiemelhetőek a következőek: azzal, hogy ha erre vetemedtek, vajon azt bizonyítják, hogy jobb emberek mint azok, akik az ő lányaikat fogságba vetették? Van-e tetteiknek igazolható indítéka, morálisan védhető-e az álláspontjuk, vagy védhetetlen? Az isteni igazságszolgáltatás földi végrehajtói lennének, akik lányaik szenvedését szinte egy időben, a Talio elv nyomán megtorolják? Súlyos kérdések ezek.
Megválaszolásuk a nézőn mint befogadón múlik, s az interpretáció kimenetele annak függvénye, hogy mely szabályrendszer mentén értelmezzük a történéseket(a következő felsorolás csak exemplifikatív jellegű): jogi/erkölcsi/vallásos szabályok alapján. Mind ’helyes’ megoldásra vezet a maga értelmezési tartományán belül, és ezek az eredmények nem is rangsorolhatóak; ebből látszik: egy teoretikus kérdésfeltevésnek egyszerre, egyként lehet több helyes megoldása is – csak teljesen más axiomatikus gondolatrendszereken belül. Mire is gondolok itt?

A jog perspektívájából röviden: Alex elrablása emberrablás, az, hogy nem engedik el, a személyi szabadság megsértése, az, hogy bántalmazzák és ahogyan bántalmazzák, minimum súlyos testi sértés – látható tehát, hogy sorra valósít meg a két apa rendkívül súlyos, komoly büntetési tételekkel fenyegetett bűncselekményt; s az igazságszolgáltatás előtt bizony bűnösök.

A morál szemszögéből egy lehetséges olvasat, hogy tettük 
erkölcstelen, de erkölcstelenségre is reflektál, sőt: lehetséges, hogy erkölcsi kötelességük is ily módon is mindent megtenniük lányaik kiszabadítása és felderítése érdekében.

Vallásos szemszögből, és tágabb perspektívából mondható, hogy ők Isten ostorai, akik lecsapnak a feltételezett elkövetőre, kimérik – kiszabják – és végre is hajtják az isteni büntetést.

Három, egyként érvényes, és ’igazságos’ magyarázat az apák tettére – ki-ki világlátása szerint választhat, vagy újakkal egészítheti ki a felsoroltakat.

Megmondom őszintén egyszerre sajnáltam és gyűlöltem Alexet. Amikor ütik-verik, forró majd jeges vizet öntenek rá, mint egy guantanamói táborban, amikor a mosdó kagylót a fejével zúzzák le a padlóra: akkor sajnáltam. Bármilyen gyanúba keveredett is, teljes testi-lelki kiszolgáltatottsága nagyon megrendítő. Keller érzeteti: mit jelent a teljes, és kizárólagos Hatalom, egy másik ember teste, lelke és elméje felett.

Heinrich Böll írja a ’Biliárd fél tízkor’ című regényében, hogy azok nevezhetőek a Barátainknak, akiknek képesek lennénk magunkat mindenféle értelemben és vonatkozásban teljesen és tökéletesen kiszolgáltatni – ilyen pedig nem sok akad; és az, hogy mi is a teljes kiszolgáltatottság; hát az valami olyasmi lehet, mint amit Alex élt át, ennél jobban már nem is lehetett volna kitéve egy másik ember abszolút hatalmának. Alex kapcsán az egyik legütősebb azonban egy elsőre ártalmatlannak ható jelenet: Keller követi Alexet egy este. Alex kutyát sétáltat az elnéptelenedett utcákon. Egyszerre, mintegy passzióból, a póráznál fogva felemeli kiskutyáját, hogy primitív, bestiális szadizmusát kiélve kéjesen fojtogassa egy kicsit, amíg szegény pára a nyakörvön vonaglik, szívbemarkoló rángatózással... Ez mindent elmond Alexről, és ekkortól már gyűlöltem... -----> SPOILER VÉGE! <-----

A film végét illetően semmit sem szeretnék mondani, mindent összevetve ez a film ’nagyon egyben van’ ahogy mondani szokták: naturalista és erőteljes, a színészek okosan és érzékenyen játszanak, a feszültség brutális, és a fő erkölcsi problematika pedig annyira elgondolkodtató, hogy napokon át lehetne róla beszélni; érvelni, és ellenvetéseket tenni egyik-másik lehetséges igazolás mellett, ill. annak ellenében.

Ez a film nagyon nyomasztó tud lenni, megülheti az ember gyomrát, ha nem megfelelő lelki állapotban ül le elé, ezért, ha elfogadtok egy baráti jó tanácsot, akkor felzaklatott, dúlt lelki állapotban inkább ne nézzétek meg.

Értékelésem:10/8,5

Érdekes alkotás, bátor, sőt merész témaválasztással, mely téma időről időre a különféle média orgánumok kedvelt témájaként bukkan fel.
----->SPOILER VESZÉLY<----- (Adott egy bostoni püspökség, ahol egy félig meddig eltemetett molesztálási botrány újból napvilágra kerül; a film megtörtént események alapján járja körbe a témát, számtalan morális, etikai, és jogi felelősségi kört is figyelembe véve. Külön tetszetős húzás a rendező részéről, hogy mélyen kivesézi az újságírói felelősséget is a film kapcsán, ti., hogy korábban miért is nem kapott nagyobb sajtóvisszhangot az ügy, miért nem tettek többet, hogy többé ez elő ne fordulhasson; főhőseink tehát nem feddhetetlen "szuperhősök", esendő emberek, akik azonban próbálják helyrehozni korábbi mulasztásaikat. ----->SPOILER VÉGE<----- 
Színészeink játéka visszafogott, fegyelmezett, de finoman árnyalt és nagyon jól működnek együtt. Elsőre talán kissé lélektelennek, spiritusz nélkülinek hathat a szerepjátszás, de egy szinte dokumentarista jellegű alkotás igénye okán ez nem lehet meglepő, én élveztem allűrök nélküli, mértékletes játékukat, egészen élethű lett így. Mark Ruffalo különösen jó, átéli és jól át is adja a szerepét, a fanatikus, megrögzött oknyomozó riportert, akit nem érdekelnek a semleges, sablonos válaszok, ő valóban el akar menni a falig, hogy fölgöngyölítse az ügyet. Michael Keaton mint újságunk szerkesztője teljesen helyt áll ebben a szerepkörben, Rachel McAdamst is jó alakítást nyújt, ők ketten Mark Ruffalóval együtt a legjobbak szerintem. A film tempója sodró, az iramváltások precízen adagoltak, fordulatos, és különösen jól fokozódik, eszkalálódik a feszültség, amint a botrány egyre csak nőttön nő, és egyre több érintett kerül az újságíróink fókuszába. Szerintem ez a film egyik legjobban strukturált eleme, hogy kezdetben relatíve csekélynek tűnik az ügy, és ahogy halad a cselekmény, egyre inkább kiderül, hogy az érintettek milyen hatalmas köréről is van szó. Közben bepillantást nyerhetünk az újságírói lét bugyraiba és nehézségeibe, a valódi oknyomozás kockázataiba, hogy itt bizony vérre megy a játék; hogy egy egyház milyen hatalom letéteményese is a Lélek szféráján kívül, milyen szintű és szervezettségű az érdekérvényesítő képessége a politikai, igazságszolgáltatási hatalmi centrumok környékén; és persze abba, hogy a sajtó nyilvánosság micsoda autoritás is valójában, és hogy mekkora hatalommal is bír, amikor sikerrel képes szembeszállni egy akkora szervezettel mint a katolikus egyház filmben szereplő helyi püspöksége. Nézzétek meg, szerintem nincs túl sok ilyen film a palettán. Értékelésem: 10/8.

Most pedig következzék egy, a kritikától független magánvélemény, ez egy vitaindító is lenne, érdekel, ki mit gondol, ne habozzatok írni, várom a kommenteket. Nem szokásom kimerítőbb privát véleményt megfogalmazni egy film kapcsán de itt és most szükségesnek tartom az "audiatur et altera pars",a "hallgattassék meg a másik fél is" ősi jogelv jegyében. ----->A SPOILER VESZÉLY FENNÁLL AZ ALÁBBI VÉLEMÉNYBEN!<-----

Nem tisztem a Katolikus Egyház védelme, és mivel igaz történetről van szó, ezért e bűnök kétségbevonhatatlanok és a fényre kívánkoznak. Viszont tény, hogy a római katolikus egyház számlálja a legtöbb hívet a világon az összes keresztény/keresztyén felekezet közül, illetve ez az egyház egy kétezer éve fennálló, hatalmas intézményrendszert épített fel, amely óriási klérussal bír; ezért statisztikailag is nyilván itt lesz a legtöbb, pedofil botrányba keveredett pap. Ez nem jelenti azt, hogy egyéb felekezetekben - evangélikus, református, unitárius stb. - ne fordulna elő ilyesmi, (vagy akár az egyéb vallásúak, muszlimok, buddhisták, zsidók stb. között) de ezek lélekszáma igen csekély, ezért nagyon ritkán kerül felszínre ilyen jellegű ügy. A római katolikus egyház nincs arra predesztinálva, hogy több pedofil legyen a sorai közt mint más felekezeteknél, csak a számbeli fölényét illetően nyilván több akad, illetve a média is feltűnően szinte kizárólag a katolikus egyházra fókuszál, és szinte csak annak hibáit emeli ki, ami teljességgel ellentmond a plurális média iránti követelményeknek, amit a média persze teljesen ignorál. Hogy miért jár el ilyeténképpen? Felteszem, mert a médiumok tulajdonosai saját értékrendszerük mentén eldöntik, ki kerül górcső alá és ki nem - politikai és hatalmi megrendelések mentén persze, de ez már csak spekuláció nyilván, de talán van benne valami; szerintem feltűnő, hogy milyen egyoldalúan, és diszkriminatív módon csak a római katolikus egyház kapcsán kutat ilyen történések után, igen igen elgondolkodtató ez... Közkézen forgó a vélemény, miszerint e probléma kútfője a jó öreg cölibátus lenne. Erről a következőket gondolom: a cölibátus nem korlátozódik a katolicizmusra - számos más vallásban megtalálható ez a fajta áldozat: célja, hogy a pap/szerzetes/lelkész/guru/sámán/vezető/tanító/Level 9000 csillagharcos (mindegy minek nevezzük) teljes életét Istennek ajánlja, és lemond a házasság intézményéről és annak szentségéről. Ezen lehet vitázni, hogy kell-e vagy nem, felfogható egy Istenért tett önfeláldozó cselekedetként is, de nem okolható emiatt ilyen leegyszerűsítve ez a molesztálási botrány, az elkövetők között ugyanis volt több mentálisan sérült személy, aki enélkül is elkövetővé vált volna könnyedén. Ez nem jelenti ugyanakkor felelősségük meg nem állapíthatóságát, illetve azt, hogy ne lehetne gyógykezelésüket elrendelni, modern jogrendszerünk szinte mindenre kiterjedő eszköztára ha fogyatékosan is, de tudja kezelni az ilyen helyzeteket. A római katolikus egyház elleni általánosítás ellen emelem fel a szavam; ha elvárjuk, hogy ne általánosítsanak cigány, zsidó, homoszexuális sztb. embertársaink kapcsán, akkor ezt elvárhatjuk az Egyház vonatkozásában is, a viszonosság jegyében. Abortusz, homoszexualitás, fogamzásgátlás: amit az Egyház ezen témák kapcsán képvisel azt nem tudom elfogadni, és ettől még lehetek/lehetünk jó keresztény/ek, gondolkodhatunk kritikusan, és egy intézményrendszer hibáira, hiátusaira rámutathatunk, és rá is kell mutatnunk, de, akár mégoly számos nemi erkölcs elleni bűncselekmény (mint a filmben) sem ad alapot arra, hogy egy isteni rendelésre visszavezethető (ez hit kérdése persze!!! :) ) intézménnyel szemben a legmesszemenőbbekig általánosítsunk.

Kinek hogy tetszett, mit gondoltok róla? :)smile hangulatjel

 A történet a Women's Social and Political Union (WSPU) néhány utóbb igen híressé vált élharcosának történetén keresztül mutatja be a XX. század eleji női egyenjogúságért vívott mozgalmak kibontakozást az Egyesült Királyságban, ezen belül is Londonban.