Filmítész - Mértéket adunk

SHAME (SZÉGYEN, 2011. rendezte: Steve McQueen)

2016. május 03. 11:01 - Gábor J. Levente

--> !!! Szigorúan 18 éven felülieknek !!! (bár lehet, hogy ez a mondat bír a legnagyobb csáberővel?)<--

Másodszorra láttam a hétvégén McQueen filmjét, mely egy nagyon erős társadalmi tabu ajtaját döngeti, jelesül a szexuális addikciók problematikáját teszi a film fókuszába.

A film főszereplője, az általam nagyra becsült és nagyon kedvelt Michael Fassbender (Brandon), mellette a legfontosabb mellékszereplő a húga Sissy, akit Carey Mulligan formál meg.

Az alapállás szerint Brandon agglegényként él 15. emeleti lakásában, és éli szokásos mindennapjait: reggel metróba be, munka, tárgyalások, este lazítás a munkatársakkal. Mindez egy szokványos, átlagos hétköznapi élet látszatát kelti – leszámítva, hogy Brandon szexuális addikcióval küzdd, mely alapjaiban határozza meg az életét.

_-_-_->SPOILER VESZÉLY!<-_-_-_ A film első kb. 8-9 perce nagyon érdekes hangulatú, főképp mert a zenei aláfestésen kívül egy szó sem hangzik még el: Brandon metróra száll, épp munkába tart. A metró kocsiban ülve szemezni kezd egy szemben ülő hölggyel, aki bátortalanul rávillantja szemeit, majd pironkodva gyorsan el is kapja Brandonról, amikor pedig leszálláshoz készül, és ráfog a kapaszkodóra láthatjuk, hogy a gyűrűs ujján jegygyűrűt visel. Brandont ez azonban nem gátolja meg abban, hogy mögé ne álljon, és mint egy mezei perverz, szorosan hozzá ne simuljon. Azonban megálló következik, a vöröses szőke hölgy ellibben, Brandon felajzva a vadászat izgalmától igyekszik követni, fel a lépcsőkön, át a forgókapun – és addigra a kiszemelt nő már elkeveredik a forgatagban, és főhősünk hoppon marad. Ez a hölgy a film végén még jelentőségre tesz majd szert.

Mindebből láthatjuk, milyen ember is Brandon, vagy legalábbis annyit mindenképpen, hogy milyen a viselkedése a női nem vonatkozásában: gátlástalan és érzelemmentes, egy fél-pszichopata rezzenéstelen nyugalmával vadászik le bárkit, aki kapható egy pásztorórára. Ez persze értékítélet a részemről, ez önmagában még nem szexuális addikció, hiszen szabad emberek szabad választásaik nyomán lépnek szexuális kapcsolatra egymással.

Brandon azonban valódi függőséggel küzdd: beteges viszonya a szexualitáshoz már valóban patologikus, és kimeríti az addikció jegyeit: életminőségét a végletekig meghatározza, döntéseit szinte egyedül ez mozgatja, és képes bárhol és bármikor a szexualitás oltárán áldozni, mert képtelen a kielégítetlenség érzetével akárcsak egy fél napig is együtt élni.

Hogy mindez miben is nyilvánul meg? Este és reggel, vacsora vagy reggeli mellé egy kis pornográf médiatartalom, önkielégítések özöne a munkahelyi mosdóban, pornográf tartalmak letöltése a munkahelyi gépre, mely végül vírusos lesz, és kénytelenek újrahúzni, érzelemmentes gyors menetek prostituáltakkal, hölgyek szoknyája alá nyúlás nyilvános helyen, néha homoszexuális swinger lebujok látogatása, szexuális kapcsolat létesítése férfiakkal – nincs határ, melyet át ne lépne, csak hogy testi kielégülést nyerjen.

A film címe nagyon találó: Brandont ugyanis egyre többször hozza kínos, és igen megalázó helyzetbe szexuális függősége: főnöke figyelmezteti, hogy a gépét pornográf tartalmakhoz kapcsolódó vírusok által okozott károk miatt kell cserélni, miután húga hozzáköltözik, véget érnek a kurvázós időszakok, mivel túl kicsi a lakás; húga nem csak önkielégítés közben nyit rá véletlenül, de felfedezi a gépén, hogy élő, online virtuális szexpartnere is van bátyjának, és rendszeres előfizetője az ilyen szolgáltatást nyújtó tartalomszolgáltatóknak.

Brandon tehát egy spirálba kerül, mely egyre mélyebbre húzza le magával: környezete számára is nyilvánvalóvá válik addikciója, önmarcangolása ennek okán fokozódik, húga halára idegesíti, annak ellenére, hogy csak ideiglenesen húzza meg magát nála. 
Brandon és Sissy viszonya nincs túl mélyen kidolgozva, de nem is fontos: alapvetően nagyon szeretik egymást (Brandon könnyekig meghatódik egy alkalommal, amikor húgát látja és hallja énekelni egy bárban), de gyerekek módjára tudnak civakodni minden apró-cseprő dolgon, marják egymást, ahogy jó testvérek közt szokás.
Sissy azonban egy komoly bonyodalommal terheli Brandon életét: viszonyt kezd Brandon főnökével. Ez önmagában sem szerencsés, azonban Brandon tudja, hogy a kedves Boss épp akkora predátor szoknyavadász, mint ő maga. Ez egy nagyon érdekes momentum: Brandonnak ugyan nincs betegségtudata, húgát azonban nagyon félti egy olyan alaktól, aki hasonlóképpen bánik a nőkkel mint ő; tehát valamilyen szinten érzékeli a saját helyzetének abnormális jellegét.

Azt, hogy valójában milyen súlyos is Brandon függősége, az a rész mutatja be legjobban, amikor végre rendesen randevúzik egy hölggyel, akire azonban képtelen érzelmileg ráhangolódni, és képtelen szexuális vágyának fókuszába helyezni a hölgyet, aki előtt így fel is sül – majd, miután a nő zavarodottan elhagyja a lakást, Brandon szinte azonnal egy professzionális hölgy karjai közé veti magát...

A film a határán táncol annak, amit művész filmnek szokás nevezni, leszögezem, ez nem egy populáris alkotás. Kevés párbeszéd, ám annál több nagyon jól eltalált zene, kiváló fényképezés, erős atmoszféra jellemzi.

Fassbender alakítása nagyon hihető, baromi bevállalós és hiteles, Mulligan is nagyon jó, egy kiszámíthatatlan, erősen terhelt karaktert mutat, kiválóan. Egy nagyon jól megkomponált és felépített mozit kapunk – azonban a rendező nem adja könnyen az alkotását: nem ad explicit magyarázatokat, nem varr el minden szálat, nem magyaráz el mindent: ez kissé az üresség érzetével tölthet el elsőre sokakat, ugyanakkor teret ad arra, hogy mi, nézők döntsük el: Brandon végül is fejlődött-e valamilyen irányba: az addikciója növekedett-e és rántotta végleg magával, vagy győzött jobbik énje, és kiutat talált-e.

A film vége a legerősebb kérdésfeltevés: a vöröses szőke hölggyel metrózik újra, az újból leszálláshoz készül, villan a jegygyűrű a kapaszkodón, Brandon felnéz (Fassbender, ha nem is szép, de azt hiszem ő az a fajta, akire azt mondják, hogy charm-os, és elég nő-delejez, tekinteteket tud vetni) és vége a filmnek. Mint az Eredet utolsó jelenete: pörög a kis talizmán, meginog, de nem lehet tudni, hogy eldől-e. Itt sem tudhatjuk, hogy Brandon vajon a hölgy után ment-e, bár az előzményekből – gondolok itt az összeomlásra – azért sejthető, de ezt mindenki döntse el maga. _-_-_-> SPOILER VÉGE!<-_-_-_

Összegzésképp elmondható, hogy a „Shame” egyedi módon, leplezetlen nyíltsággal mutat be egy olyan szexuális problémát, mely kisebb, vagy nagyobb mértékben, de valószínűleg sokkal több embert érint, mint elsőre sejtenénk. Kevés film van – ha van egyáltalán – amelyik ilyen pőrén tárja szemünk elé egy ilyen állapot minden borzalmát és rettenetét, a belőle fakadó öngyűlöletet, a társadalmi, és valódi emberi kapcsolatok elsivárosodását.

Ugyanakkor ez egy nagyon fontos problematika, mely fölött szeretnénk talán szemérmes pirulások között szemet hunyni, azonban ez nem megfelelő módja a feldolgozásnak, illetve a probléma megoldásának. Szükség van ilyen filmekre, hogyha ilyen csekély eszközökkel is, de felhívják a figyelmet a Függőségre mint olyanra, és hogy a függőségben szenvedők ne féljenek szakemberhez fordulni, vagy akár a környezetükhöz segítségért: ne stigmatizálják őket, mert az egyetlen érvényes és helyes megküzdési útvonal az, ha nyíltan a közbeszéd részévé tesszük az ilyen és ehhez hasonló függőségeket, hogy a szenvedők ne érezzék azt, hogy a szégyenkezniük kell egy olyan pszichózis miatt, mely éppúgy szedheti áldozatait, mint egy influenza.

Kiskorúaknak nem ajánlom, és a nagykorúak közül is csak a kellően éretteknek.

Értékelésem: 10/8,6.

‪#‎FILMÍTÉSZ‬
‪#‎MÉRTÉKETADUNK‬

Szólj hozzá!

THE WALKING DEAD - 6. ÉVAD, ÉVADZÁRÓ EPIZÓD

2016. május 03. 10:58 - Gábor J. Levente

Elérkeztünk végül a 6. évad végéhez, és hőseinkkel együtt végül is Negan és a Saviors klánnal is megismerkedtünk.

A TWD legnagyobb gyengesége az, (amit az alkotók ismételten újra és újra elkövetnek): a csoport tovább aprózódik - és inkább kissé erőltetett, mint valós okok miatt. Maggie esete jó példa erre: Hilltop-ba vinnék, mert orvosi ellátásra szorul - és ehhez felkerekedik a csoport színe-virága, a legharcképesebbek és legharcedzettebbek, akik nélkül Alexandria könnyű prédává lesz. Logikusabb lett volna maximum 2-3 embert küldni, hogy mindenáron hozzák el az orvost Alexandriába, akár emberrablás útján is - de nem ez történt. Helyette hőseink szépen besétáltak Negan kelepcéjébe; bár még az első alkalommal talán jobb lett volna felvenni a harcot, és utána kereket oldani nyomban haza, Alexandriába... Én már az első út torlasznál éreztem, hogy ennek ott nem lesz vége, és hogy Rickék már rég elvesztették a kontrollt a szituáció felett - mert az már réges rég Negan kezében volt. 
Daryl személyes vendetta akciójáról szinte szót sem érdemes ejteni, az, hogy még többen utána mennek nettó meggondolatlanság, az egész csoport túlélési esélyeinek csökkentése volt. 
Carol távozása ellenben finoman megkomponált volt, és hihető, motívumait és lelke mozgatórugóit átláttuk, és megértettük amit tett - de a többi tapasztalt harcos túlélőtől nem várnánk ilyen infantilis viselkedést...

Ez az évadzáró egy kemény rész volt, feszültség teljes és idegőrlő, jó vágásokkal, jó megoldásokkal: a teherautóba beszűrődő fénnyel való játék nagyon ötletes volt, elismerésre méltóan elmés megoldás.
A Fő Atrakció, a koktélcseresznye a mi habostortánk csúcsán persze a várva várt Negan.

Nekem személy szerint Negan kicsit steril és neutrális volt: egy tisztes iparos munka egy egyébként jó színésztől; hiányoltam a zsigerekig átható, tömény elementáris gonoszságot belőle - kegyetlen és brutális, de ez ehhez nem elég, (hisz kedvenc karaktereink is gyakran azok, és mégsem gonoszak, mert a Talio-elv nyomán azért ölnek, hogy meg ne ölessenek, és ez óriási különbség!) hiányzik belőle valami többlet.

Ahogy a fekete bőrdzsekijében nyakában a vörös kis kendővel kilépett, túl színpadias volt, a kis dróttal gondoson átkötött Lucille is olyan tökéletes volt, mintha a kellékesek épp az imént adták volna a kezébe.

Szerintem ennek a karakternek a kíméletlen gonoszságához az kell, ami a pszichopátiás személyiségek jellegzetessége: (gondolok itt Hannibal Lecter karakterére, akitől a zsigerekig kiráza hideg, konkrétan beszarok, ha a szemébe nézek) teljes érzelem mentesség (nem kacarászó gúnyolódás, ez komolytalan és nevetséges színben tűnteti csak fel, és minden autoritását megszűnteti, azonnyomban), jéghideg precizitás, szenvtelen föllépés, és egy irracionális, nem- emberi elem, egy kisugárzás, egy attitűd, ami az emberi mivolt hiányát oly lenyűgöző erővel árasztja magából, hogy majd be csinálunk. Ez hiányzik Negan-ből, lehet hogy a képregényben is ilyen, de attól sokszor eltérnek, érdemes lenne, mert a trancsírozás engem - és szerintem sokatokat szintén nem - nem ken a falhoz.

Az, hogy Negan az epizód végén agyonver valakit a kis Lucille hathatós támogatásával csak egy dolog miatt kemény jelenet: a belső nézet miatt, és mert amikor elsötétül a képernyő, még tovább zuhognak a csonttörő és inakat tépő, és húsba metsző csapások, és szinte visszhangot vernek a Tudatunkban . de Negan sterilitása miatt amúgy neutrális, kifejezetten. Nem volt jó színészválasztás, vagy a rendezők nem érzik át az Elemi Gonoszság természetét, ami meglepne, mert már volt pár brutál karakter eddig is.

Meglátjuk, hová fejlődik Negan, biztosan beljön majd, és a kis Lucille is előkerül bizonyára - remélem Rick kezében lesz, és jól megdorgálja vele Negant, és a Saviors többi tagját.

Értékelésem: 10/7,5
‪#‎TWD‬
‪#‎sesion_finale‬
‪#‎Saviors_get_out‬
‪#‎kill_them_all_burn_them_all‬
‪#‎Negan‬
‪#‎MadMan‬
‪#‎DeadMan‬
‪#‎Eye_for_an_eye‬
‪#‎LEX_TALIONIS‬

 

‪#‎FILMÍTÉSZ‬
‪#‎MÉRTÉKETADUNK‬

Szólj hozzá!

A Horror...

2016. május 03. 10:53 - Gábor J. Levente

Érdekes dolog, hogy bizonyos film műfajok nagyon rezisztensek tudnak lenni a Minőséggel szemben: ilyen a horror filmek műfaja is. smile hangulatjel
Nagyon szeretem őket, de igazán minőségi filmalkotásokat nehéz találni ezen a téren. Mert miből is áll ma egy átlagos horror? Nem más, mint sablonos klisék halmaza, melyek főképp az utóbbi időben nagyon hasonlítanak egymásra, és ennek okán rendkívül szellemtelenek.
Mire is gondolok? Van egy magányos ház, lehetőleg egy jó 100 éves régi családi ház; előnyös, ha egy hínáros tó is van a közelben, a vízfelszín felett finom ködfüggöny lebeg, és egy korhadt deszkájú, kócmadzaggal a rozzant stég deszkáihoz erősített öreg csónak finoman a stégcölöpökhöz verődik...
A házban sok tükör van, és számtalan súlyos, a földön tovább redőződő vérvörös brokátfüggöny, a parketta lakja csíkokban hámlik, és finoman nyikordul meg minden lépés alatt. A ház több emeletes, a lépcső alatti gardrób, és az alatta megbúvó pince - ahol a villanyzsinór mindig elszakad/ vagy a villany kiég/ vagy nincs is - szörnyű titkokat rejt. A földszinti konyhaablakból a kertre látni, és ott az este félhomályában mindig megmoccan valami... Az emeleti hálók valamelyikében ódon két ajtós ruhás szekrény van, elbújhatsz benne, ha akarsz, vagy a képernyő előtt az öledben lévő párnába markolhatsz, ha már a popcornos tál kiesett a kezedből a félelemtől, de a Bogeyman úgyis rád talál majd... Tudnod kell, hogy egy hálóinges, elsőre oly ártatlannak tűnő kislány biztosan feltűnik valahol ebben a házban, vagy legalább egy tükörben, egy villanásnyira, és ez így szükségszerű.
Bármikor megszólalhat egy felhúzható, balerinát körbe forgató kis tükrös zenegép, de figyelmeztetlek: ha a csendben elillan az utolsó dallam, készülj a legrosszabbra... A család, mely e falak között él, ellentmondva a racionális és elővigyázatos gondolkodás minden szabályának, teljességgel ésszerűtlen döntéseket hoz, egyfolytában, szinte megágyaznak az elkövetkezendő szörnyűségeknek, szinte ők maguk teremtik meg a tragédiákhoz szükséges conditio sine qua non-okat.

Ismerős megoldások? smile hangulatjel Felteszem, igen. És még nem beszéltünk az amúgy sem túl magas mércével mért átlag alatti színészekről, és a minősíthetetlen színészi teljesítményükről...

De, hogy konstruktív legyek, leírom egy jó horror conditio sine qua nonjait néhány pontban:

1. A jó horror jó színészi játékon alapul.
2. A jó horror története eredeti, nem sablonos, a cselekményvezetés fordulatos, kiszámíthatatlan, de utólag rekonstruálható és logikus.
3. A jó horror ijesztő, de nem a hirtelen hang és fényeffektektől.
4. A jó horror tud durva lenni, de nem feltétlenül az artériás vérzéstől, és az epehányástól.
5. A jó horror mint filmalkotás is értékelhető, nem feltétlenül értéksemleges, lehet érvényes-érdekes-értelmes-értékes egyszerre.

Végül következzék 3 példa olyan filmekre, amelyek maradéktalanul megfelelnek ezen kritériumoknak:

1. A bárányok hallgatnak (1991)
2. Hannibal (2001)
3. A vörös sárkány (2002)

Ezek persze személyes kedvencek, de ettől még kimerítik a fenit 5 kritériumfeltételt.

Nektek mi a kedvenc horror filmetek? Várjuk a kommenteket! smile hangulatjel

‪#‎BÁRÁNYOKHALLGATNAK4EVER‬
‪#‎sírnak_még_a_bárnyok_Clarice‬
‪#‎SirAnthonyHpokinsésJodyFosteraLegjobbak‬
‪#‎kalitkába_zárt_vörösbegy_láttán_az_egek_dühöngnek‬
‪#‎WilliamBlake‬
‪#‎az_egyszerűség_elve‬
‪#‎HannibalszeretiMarcusAureliust‬
‪#‎énis‬

 

‪#‎FILMÍTÉSZ‬
‪#‎MÉRTÉKETADUNK‬

Szólj hozzá!

A szakasz (1986, rendezte: Oliver Stone)

2016. május 03. 10:49 - Gábor J. Levente

Jelen rövid elemzésnek nem célja és nem vállalása a vietnami háborúval kapcsolatban semmiféle értékítélet megfogalmazása - célom annak bemutatása, hogy a Háború hogyan is hat az Emberre és ez egyes csoportokra.

Főszereplőnk Chris Taylor (Charlie Sheen) a jó családból való, gazdag playboy, akibe szorult annyi (civil)kurázsi, hogy a saját aspektusából honvédő háborúként interpretált vietnami hadszíntérre önként jelentkezzék és ott harcoljon is - a történet az ő szolgálati idejét mutatja be.

Sheent soha sem kedveltem, de ebben a filmben megszerettem: kiválóan adja vissza a vásznon a tejfölös szájú, hátulgombolós naiv gazdag csemetét, aki az Élet legapróbb dolgaira is gyermeki ártatlansággal tekint - nemhogy a vietnami dzsungel párás sötétjében rá leselkedő veszélyekre. Morális indítéka becsülendő, ám elég színpadias és erőltetett a rendező részéről, egyszerűen nem életszerű: Taylor azért vonul be, mert úgy érzi, igazságtalan, ha a gazdagok jólétéért a szegények fizetnek Vietnamban életükkel és vérükkel - szép gondolat ez, de teljesen elképzelhetetlen lépés az ő társadalmi és anyagi hátterének függvényében.

A vicc az, hogy talán ez az egyetlen gyenge pontja ennek a a kiváló mozinak - ezen felül tökéletes alkotás.

Kiválóan mutatja be, ahogy Taylor beleszokik a dzsungelharcos katonák mindennapjaiba, ahogy megtanulja a túléléshez szükséges életfelfogást és attitűdöt. Taylor belső monológjai jól lekövethetővé teszik a lelkében végbemenő változásokat ezen a téren. Lelki fejlődésben (?) a legérdekesebb momentum a két másik kulcsfigura szerepe: a Willem Dafoe által megformált Elias és a Tom Berenger által alakított Barnes próbálja a befolyása alá vonni a fiatal újoncot.

Elias és Barnes két pólus, két véglet, engem Thomas Mann Varázshegybéli két nevelőjére emlékeztet, akik Hans Castorp elméje feletti uralomért küzdenek: Settembrini és Herr Naphta éppúgy ki akarják sajátítani Castorpot, ahogyan Elias és Barnes Taylort.

Elias egy becsületes, jó ember, jó hazafi, és jó katona: betartja és betartatja amennyire csak tudja a szolgálati szabályzatot, a genfi háborús egyezményeket, és a háború egyéb, íratlan törvényeit, és igyekszik Ember maradni az Embertelenségben.

Barnes ezzel szembe egy pragmatista, cinikus, erkölcstelen és velejéig romlott harcos, és nem katona: célja az ellenség totális megsemmisítése, bármi áron; nem tisztel semmilyen emberi, vagy természeti törvényt.

Taylor Elias-szal szimpatizál, aki igyekszik a jó ösvényen tartani őt, de ez nem könnyű a dzsungelben, Vietnamban, ami az Amerikai Egyesült Államoktól, az Alkotmánytól, és minden értéktől, melyre e nemzet oly büszke, ennyire távol esik.

Mert a dzsungel félhomályos, párás forróságában, ahol a nap pászmái csak olykor-olykor törnek át a gőzölgő vízpárán a Túlélés tűnik az egyetlen mértékadó momentumnak, mely egy olyan Mérleg, mellyel itt minden mérhető: egy emberi élet, vagy akárhány emberi élet is a serpenyőjébe kerülhet - és mindig a Túlélés felé fog billenni a mérleg nyelve; mert a Morál látszólag nem keletkeztet semmiféle kötelmet az emberi viselkedés cselekvések irányába - legalábbis színleg. Taylor épp emiatt vívódik végig a filmben: lehetek-e tiszta mindvégig? vagy mindenképp bemocskolódom? lehetek csak kicsit mocskos? - A legnagyobb erkölcsi problematikák ezek, melyeket mi is az életünk bármely szegmensére ki tudunk vetíteni - és Döntés kérdése, mire is jutunk velük.

Taylor tehát próbál megmaradni a Jó Ösvényen és ez általában sikerül is neki. ---> RÖVID SPOILER: jól példázza ezt, amikor társainak nem hagyja, hogy bestiálisan, vagy öten egymásután megerőszakoljanak egy fiatal vietnami lányt, a védelmébe veszi, a társait meg elzavarja) ---> SPOILER VÉGE <--- Taylor jól dönt általában, de részese a gépezetnek, szem a láncban, és ez okozza a legtöbb lelkiismereti konfliktust benne, Eliasban és a hasonszőrűekben.

Barnes megtestesíti a harcos archetípust: kegyetlen, bestiális, és irgalmatlan: sokan szimpatizálnak vele a szakaszon belül, és a csoport polarizációja lesz táptalaja a legtöbb konfliktusnak: Barnes és emberei pragmatikusan, Elias és emberei erkölcsösen állnak hozzá a feladatokhoz: de mindannyian parancsot teljesítenek, és az gyakran mindent felülír.

Konkrét eseménysort nem szeretnék leleplezni, mert a film nagyon izgalmas: a zenei aláfestések kitűnőek és érzékletesek, jól involválják a nézőt a cselekménybe, a fényképezés is erős: szinte érezzük a kicsapódó párát a bőrünkön, minket is elvakít a villanó gránát, mi is látjuk, milyen mély is egy bombatölcsér, mi is érezzük, milyen az, amikor a tűzvonalban elesik egy társunk, mi pedig a karjainkban tartva hazudjuk a szemébe: minden rendben lesz, itt lesz a helikopter és mész haza! miközben már több liter vére folyt ki a saját kezeink között, mi is átérezzük a vietek rettegését és gyűlöletét, az amerikaiak számtalan érzelmi viszonyulását a háborúhoz: a félelmüket, a haragjukat, a honvédő hevületet, az elégedetlenséget, a honvágyat - ez a film a Háború (bárhol és bármikor folyó) Hadviselés minden következményét kiválóan tárja elénk. Megmutatja személyiség jóvátehetetlen csorbulását és torzulását, az Emberségesség kihunyását emberinek látszó tekintetekben, az Önfeledt Gyilkolás mámorító, megrészegítő érzéki kéjességét: ÍME AZ EMBER, AZ EMBER, AZ EMBERTELENSÉGBEN.

A szereposztás a parádés, mindenki a helyén van, mindenki tökéletesen képes kooperálni a vásznon, a színászi játék fenomenális, egyszerűen semmi kivetnivalót nem találni benne.

Mindenképpen nézzétek meg.

Értékelésem: 10/9,2.

 

‪#‎FILMÍTÉSZ‬
‪#‎MÉRTÉKET_ADUNK‬

Szólj hozzá!

SPECTRE – A FANTOM VISSZATÉR

2016. április 04. 08:43 - Gábor J. Levente

Sokak számára nem Daniel Craig ’A’ James Bond. A legtöbben a Pierce Brosnan, a Roger Moore, vagy épp a Sir Sean Connery által megformált 007-es ügynököt tartják a valódi Bondnak; hogy én miért is tartom viszont kifejezetten jó Bondnak Craiget, nos, erre később bővebben kitérek.

Jómagam úgy vélem, hogy a modern idők követelményeinek Daniel Craig tökéletesen megfelel, részben az ő védelmében született ez a poszt, mert úgy vélem, kiválóan áll helyt a dupla nullás megformálása terén.

Craig a legutóbbi négy Bond filmben formálja meg főhősünket; ezek közül a sorban az első a Casino Royale (2006), majd A quantum csendje (2008), ezt követte a Skyfall (2012) és a legutóbbi a Spectre, 2015-ből. E négy film közül utóbbi kettő sikeredett a legjobbra, és a Spectre egy igazán méltó folytatása a Bond szériának.

A történet szerint a 00-ás program leépítésére készül a brit titkosszolgálat, mely törekvés gyakorlati kivitelezése egy globális megfigyelési rendszer megvalósulásában öltene testet, amely képes lenne elvileg a dupla 00-ás ügynökök helyettesítésére. Bond szokás szerint magánakcióba kezd a rendszer felállítása ellen, és olyan nemkívánatos, a legfelsőbb szinteket is behálózó alvilági összefonódásokra bukkan, melyek küldetés sikerét igen kockázatossá teszik.

A Spectre egy méltó örököse a Bond örökségnek; humora fanyar, akár a vodka martini olajbogyóval, rázva, nem keverve: ötletes és kedves humorú a film; az ikonikus martinis jelenet többször felbukkan: egy alkalommal Bondot például nem szolgálják ki kedvenc, Y pohárban szervírozott italával, mondván, hogy ők alkoholt nem forgalmaznak, de tudnak ajánlani helyette egy zöldség turmixot... Abszurd a jelenet, ahogy egy félévszázados szállóigévé lett italrendelést követően Bond rezignáltan veszi tudomásul, hogy bizony az igazán felvilágosult helyeken már nem vacakolnak holmi kétes eredetű vodka martinikkal, sokkal inkább áldoznak az egészséges életmód oltárán zöldségturmixok képében. 

Egy másik kedvenc humoros jelenetem, mely szintén hamisítatlan Bond-humor, amikor a film elején a titkos főhadiszálláson bemutatják neki az új szuper járgányt, részletesen ecsetelve gyorsulását, beépített extra funkcióit, majd Bondnak átnyújtanak egy Omega karórát, mondván, hogy a kocsi egy másik ügynöknek lesz szánva – a későbbiekben Bond persze elköti az autót, és nagyrabecsülése jeléül egy hidegen gyöngyöző, ezüstvödrös pezsgőt hagy az autó garázsában. Nagyon élveztem a film finom, mérték- és kissé angolosan távolságtartó humorát, ezen a téren a film a maximumot nyújtja.

A Bond filmek másik jellemzője az akció jelenetek tökélyre fejlesztése. A Spectre – mily meglepő – itt sem okoz csalódást: a helikopteres jelenet során szabályosan izgultam, nagyon érzékletesre sikerült, de kapunk autós üldözést és repülős hajszát is – mind-mind precízen kivitelezve, és oly sodró tempóval bemutatva, hogy a néző valóban izgalomba jön.

Elvárás egy Bond filmtől az elegancia, illetve a különböző szponzor márkák rendszeres, figyelemfelkeltő bemutatása, mit az Omega férfi karóra, vagy az Aston Martin. Ami Bond eleganciáját illeti, a film hozza az elvártakat. A klasszikus és casual férfidivat iránt érdeklődő férfi közönség – illetve a hölgyközönség – gyönyörködhet Bond mérték szerint készült, kifogástalan szabású angol gyapjú öltönykombinációiban; számomra ez külön öröm, főleg egy ízléses, a nyakkendővel harmonizáló díszzsebkendővel kiegészítve. Bond persze képes egy hétköznapinak ható, casual kombinációt is férfiasan elegánsan viselni: a klasszikus garbó és fekete bőrdzseki is remekül áll neki. Persze nem a ruházat teszi Bondot elegánssá, hanem egész valója, a belőle áradó férfias nyugalom, az érzet, hogy ő bizony minden eseményt képes kontroll alatt tartani.

A Spectre éppen az eddig minden filmben omnipotens Bondhoz egészen érdekesen áll hozzá: Bond többször tudatosan engedi ki a kontrollt a kezéből, főképp, amikor mások bizalmának megnyeréséről van szó: „That’s my word” mondja az egyik jelenetben, és átnyújtja pisztolyát az iránta nem épp baráti érzelmeket tápláló férfinek; illetve egy másik jelenetben szintén átnyújtja fegyverét az egyik Bond lánynak. Mivel Bond maga A Kontroll a világ eseményei felett, ezért igen egzotikusan hatnak ezek a jelenetek: remélem az emancipáció zászlóshajói nem tévedtek olyan vizekre, hogy esetleg már ki is herélnék a 007-es ügynököt: de szerencsére Bond még mindig talpig gentleman, és ezt partnernői sem állatias szexizmusként fogják fel, hanem kellőképpen és a kellő időben honorálják, belátásuk szerint. 

A karakterek közül Bond, M, Q és a főgonoszt megformáló Christoph Waltz említésre méltó, a többiek nem nyújtanak semmi emlékezeteset.

A Bond lányok közül Monica Bellucci már nem éppen lány, de még így is klasszisokkal jobb, mint Léa Seydoux, aki nem hogy nem szép és nem szexi – ami egy Bond lánynál nem lenne éppenséggel hátrány – de a bedurcázott tinédzser lány életérzés átadásával teljesen félreértelmezte a Bond lány, mint olyan szerepkörét Bond életében. Nem volt jó választás. Kettejük közül Léa Seydoux kapott főszerepet, Bellucci csak a film első harmadában volt látható, szerintem az aránynak épp fordítottnak kellett volna lennie: Bellucci sokkal hitelesebben meg tudta formálni Bond ellenlábasát, és volt is köztük nem kevés, jól átadott valódi vibrálás, ami a másik Bond lány viszonylatában nem mondható el.

És végül, de nem utolsó sorban, ahogy fentebb már ígértem, röviden kifejtem, hogy 2010 után miért is jó választás Daniel Craig a 007-es szerepére.

Darabosabb és bárdolatlanabb elődeinél, de markánsabb, tökösebb, férfiasabb és brutálisabb is, épp ahogy a mai világi is egyre inkább: ezen új követelményeknek kell, hogy megfeleljen a Bondot megformáló színész is. Szlávos járomcsontú és kék szemű, sokaknak túl izmos – ezzel nem lehet egyetérteni, fizikuma épp optimális, közelében sincs a túl izmosnak – de mindezek ellenére hitelesen tud nyújtani egy újszerű 007-es ügynököt: változnak az idők és változik Bond is, pontosabban, változnia is kell.

Eleinte jómagam sem kedveltem, de a Skyfall és a Spectre óta teljesen megváltozott róla a véleményem.

Értékelésem: 10/7.

 

Filmítész - mértéket adunk fényképe.
Filmítész - mértéket adunk fényképe.
Filmítész - mértéket adunk fényképe.
Szólj hozzá!

STUART – VISSZAPÖRGETETT ÉLET (STUART – A LIFE BACKWARDS)

2016. április 04. 08:42 - Gábor J. Levente

/”Mi ölte meg gyermeki ártatlanságomat? ...mindent megtettek velem…mindent, amit lehetett./ Stuart Clive Shorter

Benedict Cumberbatch és Tom Hardy párját ritkító művészi tehetsége felér egy bankgaranciával, ha a minőségről van szó. Ez a film Stuart Clive Shorter igaz történetét beszéli el.

A mozi Stuart, a fiatal, hányattatott sorsú hajléktalan és egy szociális munkás, Alexander megismerkedését mutatja be, majd végigvezet minket egymásra találásuk rögös útján, és végül elvezet barátságkötésükig is, mely olyan, nem várt következményeket hoz, mely minden nézőt a székhez fog szegezni.

Maga a film egy kisköltségvetésből gazdálkodó, ám egészen rendkívüli alkotás, az egyik személyes favoritom. A fényképezés és a képvilág egyszerű és sallangmentes, időnként szakítják meg elsőre furcsának ható, ám a film egyrészről kedves és játékos humorát megalapozó fekte fehér rajzfilm betétek. Két főszereplőnk játéka fenomenális, bár Cumberbatch inkább asszisztál Hardy játékához, aki élete egyik legjobb, ha nem a legjobb alakítását nyújtja a vásznon.

Sajátos kettőség jellemzi ezt az alkotást. Egyrészt egy nagyon szerethető, és üdítően könnyed humorú alkotás, mely egy olyan, elképzelhetetlen élethelyzetet, mely a hajléktalan Stuarté, nagyon jó aspektusból, a Szeretet, a Tolerancia, és a Soha Fel Nem Adás szemszögéből közelít meg. Másrészt ilyen szívfacsaró, és gyomrot összeszorító filmet még nem nagyon láttam. Az embernek valóban könny szökik a szemébe, ha végiggondolja, mit is élt át Stuart gyermekként, kamaszként, és végül felnőtt emberként. És valóban csodálkozunk, hogy „csak” ennyire sérült mind mentálisan, mind fizikálisan. Hogy nem lett sorozatgyilkos és öngyilkos. Hogy nem irtotta ki a családját, mert amit tettek vele, az alapján teljesen adekvát reakció lett volna részéről, és senki sem ítélhette volna el érte, legalábbis erkölcsi síkon semmiképpen sem…

---------- SPOILER VESZÉLY! ---------- „Küldjetek otthonba!” üvölti Stuart egy visszatekintés során, még gyermekként az anyjának. Hogy mi vezet egy gyermeket egy ilyen mondathoz? Szinte el sem tudjuk képzelni… Stuartot és nővérét a bátyjuk kis koruk óta szexuálisan zaklatta, és később egy barátjával kiegészülve, immár ketten hódoltak beteges szenvedélyüknek. Ez a nullpont. Az abszolút mélypont. Innen indul Stuart Clive Shorter története.
Stuart megjár több mint 30 intézetet, fiatalkorúak börtönét, és felnőtt büntetés-végrehajtási intézetet 33 éves koráig. (Krisztusi kor, nagyon erős párhuzam!) Ezekben a kaptárakban átél mindenfajta bántalmazást: szexuális abúzust intézetvezetőktől, verekedést a smasszerekkel, és még ami a csövön kifér. Izomsorvadása van, alkoholista és kábítószerfüggő. Mégis, a filmtörténet egyik legmegejtőbb módon szerethető karaktere. Mert Ő az Ember az Embertelenségben. Aki hajléktalanként akar másokon segíteni. Egy alkalommal Alexandernál épp nincs készpénz: Stuart, a hajléktalan Stuart ad kölcsön neki… Tüntetést szerveznek két koholt vádak alapján letartóztatott szociális munkás szabadlábra helyezéséért, amit sikerrel el is érnek, Stuart ötlete nyomán. Nemes lelkű, gerinces és becsületes ember, önfeláldozó, szeretetteljes, aki úgy szeret, hogy őt soha nem szerették – és igen, addikciókkal küzd, agresszió szintje elképesztő magas, hajlamos az erőszakos bűncselekmények elkövetésére. Dr. Jekyll és Mr. Hyde.
Alexander megkérdezi a film vége felé, hogy mi tette ilyenné, mi változtatta meg ezt feleli: „Mi változtatott meg? A nap, amikor felfedeztem az erőszakot. … A gyengéből erős lett.” Súlyos szavak, súlyos következményekkel – és nagyon aktuálisak ma is. A bántalmazottból tehát bántalmazó lett, felnyílt a szeme, és többé nem hagyta, hogy mások bántsák, de képtelen volt megtalálni a mértéket az önvédelem során, környezete nem érzékelhette, a jogi környezet pedig egy bizonyos határon túl nem tolerálhatta a tetteit mozgató rugókat. „Néha úgy érzem, az ördögtől származom” mondja Stuart. Félelmetesen szomorú, és megható kijelentés ez tőle.
A film címe arra utal, hogy Alexander végül egy könyv írása mellett dönt; Stuart élete történetét kellően izgalmasnak találja ehhez, és Stuart javasolja, hogy visszafelé, a jelentől mesélje el. A film végén tudjuk meg, hogy 33 éves volt, és hogy 1968-tól 2002-ig élt. Ez a film Stuart Clive Shorter története. Nyugodjék békében! -------- SPOILER VÉGE!--------

Szívből ajánlom nektek ezt a szívbemarkoló alkotást, nem fogtok csalódni benne. Erőteljes és katarktikus mozi, ezért labilis, érzékeny időszakban, az élet nehézségei közt őrlődő állapotban nem javaslom, mert megviseli az embert; de fel is emeli és fel is szabadítja.

Nem ismertem Stuart Clive Shortert, de így, ismeretlenül is büszke vagyok rá, és arra amit véghez vitt, amit képviselt, és hogy Ember tudott maradni, mindvégig.

JE SUIS STUART!

Értékelésem: 10/10. Nem kétséges.

Filmítész - mértéket adunk fényképe.
Filmítész - mértéket adunk fényképe.
Szólj hozzá!

A SZÜFRAZSETT (SUFFRAGETTE) 2015 /”Votes for women!” „Never surrender!”/

2016. április 02. 12:31 - Gábor J. Levente

A történet a Women's Social and Political Union (WSPU) néhány utóbb igen híressé vált élharcosának történetén keresztül mutatja be a XX. század eleji női egyenjogúságért vívott mozgalmak kibontakozást az Egyesült Királyságban, ezen belül is Londonban.

A film főszereplőjét (Maud Watts) Carey Mulligan alakítja, remek átéléssel játszva szerepét. Rajta kívül még Helena Bonham Carter alakítása volt emlékezetes, és ugyan Meryl Streep is látható a filmben, de mindössze egyetlen jelenet erejéig, mely egy igen kiváló, és heroikus jelenet, de az ő páratlan színészi játékából bizony többet is el tudtunk volna viselni.

Mulligan azonban nagyon jól formálja meg a fiatal, elgyötört londoni mosónő szerepét, aki férjével együtt próbál szerény, ám biztos egzisztenciát megteremteni a maguk, és fiuk, George számára. Életük azonban fenekestül felfordul, amikor Maud egy napon belekeveredik a szüfrazsettek tüntetésébe, ami végül is, az események kibontakozása során elvezet oda, hogy Maud is csatlakozik a mozgalomhoz.

Ez a film egy olyan társadalmi problémát állít a fókuszba, mely sajnos mit sem vesztett az aktualitásából: jelesül a nők és férfiak közti egyenlőség/egyenlőtlenség témakörét boncolgatja. Ez a kérdés rendkívül összetett, érdemes egy rövid kitérő keretében tágabb történelmi kontextusba helyezni, hogy megérthessük: miért is patriarchálisak a társadalmak alapvetően a világ szinte minden országában.

Az ókori Rómában egy nő alapvetően a ’bonus et diligens pater familias’, a korlátlan hatalmú ’jó és gondos családapa’ hatalma alatt állt, és ha megházasodott, akkor a férje hatalma alá került. A nők tehát gyámság alatt álltak, soha nem voltak szabadok: ha esetleg megözvegyültek, apjuk hatalma alá kerültek újból, mindaddig, amíg az új férjet nem jelölt ki a számukra.

Az évszázadok során ez a gondolkodásmód alapvetően, rendszerszintűen lényegében véve nem sokat változott a XX. század elejéig, filmünk jelenidejéig. A nők még ekkor is kiszolgáltatottak voltak, és hiányoztak olyan alapvető állampolgári jogaik, mint az aktív és passzív választójog: hogy választhassanak, és ők is választhatóak legyenek. Ez a kérdés, ti. a választójog azért központi problematikája a filmnek, mert amíg e jogosultságot nem élvezik a nők, addig gyakorlatilag ki vannak szorítva a demokráciából, és egy fél feudális patriarchátus rabigáját nyögik. A modern és felvilágosult nő rész akar venni a közügyek gyakorlásában, és szavazatával bele akar szólni azok alakulásába – ezért küzdöttek ezek a nők oly ádázul, semmitől sem riadva vissza.

A film feszült hangulatú, végig egy lőporos hordón érezzük magunkat, ahogy az események horizontja egyre tágul, és a mozgalom egyre bővül, és radikalizálódik. Mert bizony rendkívül kemény és erőszakos aktusokra, és aktorokra van szükség ahhoz, hogy a férfiak uralta világ süket közönyébe úgy tudják beleüvölteni a mondanivalójukat, hogy azt valóban meg is hallják. A szüfrazsettek nem félnek a kirakatrombolástól, a röpcédulázástól, a demonstrációktól – de a gyújtogatástól és robbantástól sem, ha arra van szükség. Mindez a legékesebb bizonyítéka elszántságuknak.

A film egyik szála tehát a mozgalom működési mechanizmusát mutatja be, a másik szál Maud magánéletét, és azt, hogy milyen hatást gyakorol családi boldogságukra az ő mozgalmi aktivitása. És bár férje nagyon megértő a kezdetekben, annak ellenére, hogy nem nézi jó szemmel felesége ténykedését, nem kényszeríti arra, hogy hagyjon fel vele – ám kapcsolatuk végül helyrehozhatatlanul megsínyli Maud aktív részvételét az események alakításában.

------->SPOILER VESZÉLY!<------- A film leg szívszorítóbb jelenetei, amikor a kis Gerorge-ot örökbe adja apja, és Maud kezéből a szó szoros értelmében kell kitépni a gyermeket; és később, maikor Maud folyton visszajár rég lakásuk elé, hogy ha kell, akár a zuhogó szürke londoni esőben is lássa, és mulattassa, ha csak néhány percre is a kisfiát. ------->SPOILER VÉGE!<-------

A mozgalom tehát a végsőkig radikalizálódik, és hősnőink versenyt futnak az idővel és a hatóságokkal: hiszen a rendőrség és a hírszerzés is minden eszközt latba vet megfigyelésük érdekében, hogy minden akciójukat lehetőleg már csírájában el tudják fojtani. E próbálkozásuk gyakran sikerre vezet: hosszabb-rövidebb időre szinte minden tag börtönbe kerül, de tisztában vannak azzal, amit Maud a film egyik jelenetében az egyik nyomozó fejéhez vág: hogy egy ekkora, és futótűzként terjedő mozgalom minden tagját nem lehet letartóztatni, és ennél komolyabban – esetleg titkosszolgálati likvidálás útján – nem léphetnek fel ellenük, mert akkor azonnal mártírrá válnának és azt a sajtó mindennél jobban felkapná.

Az egyik legizgalmasabb jelEnet a film vége felé látható, amikor elhatározzák, hogy egy lovas derbyn - melyen őfelsége, a király is részt vesz, és kamerák, méghozzá külföldi tudósítók kameráinak kereszttüzében fog lóra szállni – a több ezer néző adta hatalmas nyilvánosságot kihasználva egy végső, sorsdöntő akciót fognak végrehajtani...

A film végén felsorolnak számos országot évszámokkal ellátva – számunkra, közép-európai emberek számára elég visszás, hogy az oly gőgős Lajtán túli Nyugat, mely demokráciából oly lelkesen ad kéretlen „leckét”, számos, egyébként felvilágosult országában milyen későn kaptak a nők a férfiakkal egyenlő szavazati jogot: Franciaországban 1944-ben, Svájcban pedig csak 1971-ben, utóbbi egészen elképesztő adat.

Értékelésem: 10/7

#FILMÍTÉSZ

#MÉRTÉKETADUNK

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása